Holnap iskola. 😀 Addig is azonban megnézhetjük a Szemfényvesztők 2.-t (RTL Klub, 18.50) például, ami az igen trükkös, igencsak meglepő(en jó) Szemfényvesztők 1. című szajréfilm második része. Még én sem láttam. A hírek szerint messze nem olyan jó, mint az első rész, de aki szereti az efféle csavaros cselekményű, agyafúrt módon átcseszős történeteket, szerintem ezúttal sem fog csalódni. A szereposztás nagyjából a régi, plusz Daniel Radcliffe.
Egyértelmű csalódás volt viszont számomra Stephen Frears Florence Foster Jenkins-életrajza, a Florence – A tökéletlen hang (HBO, 20.00), főleg az ugyanebben a témában utazó Marguerite-hez képest, pedig az csak egy átirat, a valósághoz képest, melyet éppen ez a film lenne hivatott megidézni. A világ legrosszabb énekesnőjének életéről ugyanis alig tudunk meg valamit belőle, amit meg igen, az egy mondatban leírható – le is írtam. Meryl Streep énekbetétei és egyáltalán, a jelenetei természetesen ütnek, ráadásul a szó szoros értelmében, igen szórakoztató a zongorista (Simon Helberg) karaktere, de például Hugh Grant kifejezetten feszeng a férj szerepében (bár tulajdonképpen feszengenie is kell…). Maga a film azonban elég unalmas, és Frearsnek nem is nagyon jutott eszébe más, minthogy: hahaha, milyen hamisan énekelt ez a nő, hihihi. De az például alig jött át, mint ami az elébb említett Marguerite-ből tökéletesen, hogy ez a nő azért egy tünemény volt, még ha fülsértően is énekelt…
A Négy esküvő és egy temetés (Filmcafe, 20.00) azonban egy ezerszer látott -bár akárhányszor nézhető- romantikus komédia, főszerepben Andie MacDowell-el és Hugh Granttel, plusz Kristin Scott Thomasszal, mely nem szól másról, mint a címben olvasható öt darab eseményről, illetve, az azok között fennálló, igen szigorú ok-okozati viszonyról.
A Szerencsecsillag (RTL II, 20.30) ezzel szemben egy szép, romantikus, vastagon giccses mese arról, hogy ha a katona (Zac Efron) hazatér a háborúból (ezúttal az irakiból), akkor majd megtalálja azt a szép, szőke lányt (Taylor Schilling), akiről a csatazajban álmodozott egy véletlenül talált fénykép alapján…
Az igazságtevőről (m3, 20.45) annyit kell elmondani, hogy a címszereplő nem más, mint Humphrey Bogart, s így már rögtön tudjuk, hogy egy klasszikus, hollywoodi film-noirral van dolgunk.
A ma esti Hitchcock és Tippi Hedren (Duna, 21.00) című filmből a nagy nevettető 🙂 és az ő állandó szőke nő-parájának okát ismerhetjük meg, a nagyszerű Madarak című film forgatása kapcsán. Hitchcockot a nagyszerű Toby Jones (a képen), Tippi Hedrent a gyönyörű Sienna Miller, Hitchcocknét pedig a fantasztikus Imelda Staunton alakítja.
Ugyanekkor az irodákban munkaidejüket töltő dolgozók is röhöghetnek egy jót saját magukon (valamint álmodozhatnak egy igazságos, szebb világról), hiszen a Hivatali patkányok (Viasat6, 21.00) című szatírában az történik, ami a valóságban soha, csakis az íróasztal felett görnyedő fejekben – minden egyes, gyötrelmes lassúsággal eltelt munkanapon.
Francis Ford Coppola Magánbeszélgetés (m5, 21.15) című filmje a hetvenes években nagyot durrant, holott a játékidő nagy részében alig látunk mást, mint Gene Hackman gránitba szobort raktárost mintázó arca, amint hallgat. Talán ma is érdekes lehet, nem is annyira az akciók izgalma, inkább a feszültség miatt, ami egy lehallgatás-specialista munkája során gyülemlik fel a tétlen, ám éber mozdulatlanságban. (Bővebben)
Egy kissé tétova, magyar Coming out (RTL Klub, 21.35) is előmerészkedik ma este, amely “kis lépés egy szép, új, toleráns és boldog világhoz, de nagy lépés a maga férfiasságát a házastársi erőszak elnézésében, buzizásban, zsidózásban, cigányozásban, szotyolaköpködésben és túltengő, arrogáns nemzeti önérzetben megélő, uralkodó, pöffeszkedő magyar közízlésnek.” Sokakkal szemben, én nem tudtam utálni: bővebben.
Steven Spielberg nagyszabású, szélesen áradó rabszolgasors-meséjében, az Amistadban (Duna, 22.40) Morgan Freeman kel harcra saját és népe igazáért (a címben szereplő név azé a hajóé, amelyen embertelen körülmények között Afrikából szállították Amerikába gyapotot szedni a fekete rabszolgákat) a gonosz, fehér Sir Anthony Hopkins, és még sokan mások ellenében. Ha nem irtózunk a ma már akár klasszikusnak is tekinthető spielbergi pátosztól, és hagyjuk magunkat a filmmel hömpölyögni (bele a késő éjszakába), akkor katartikus élményben lehet részünk.
Jó nagyot markolt Kenneth Lonergan a Margaret (Prime, 23.05) című drámájával, s amit markolt, azt a maga teljességében, szép komótosan, ki is szerette volna teregetni a közönség elé – nem is csoda, hogy a gyártó stúdió felelős döntéshozói páni rémületükben tömpe ujjacskáikban megremegő szivarkáikról rögtön az ölükbe hamuztak. A film eredeti változata bőven túlnyúl a három órán, amit (állítólag) a nézők csak igen kiváltságos esetekben hajlandóak tolerálni, és hát ki a franc is (who the fuck is…) ez a Lonergan? Ismeri valaki ezt a fazont? Mit képzel ez? Azonban olyan komoly arcok (pl. Sidney Pollack, Anthony Minghella, Martin Scrosese) álltak a projekt mögé, hogy mégis elkészülhessen ez az igen kitűnő film, hogy aztán -ugyan lényegesen rövidebbre, mintegy 150 percre húzva- hasonló jelentőséggel bírjon, mint annak idején például Sam Mendes Amerikai szépsége. (Bővebben)
