Ma este megismerkedhetünk például a híres, nadrágviselettel és nyílt színi cigarettázással hírhedtté is vált George Sand (Judy Davis), valamint a szintén híres, de tüdőbetegsége miatt valószínűleg nem dohányzó Chopin (Hugh Grant) igen romantikus szerelmével az Impromptu (Film Mánia, 18.55) című, 1991-ben készült filmben, melyben a szerelmeseknek nem kisebb személyiség, mint “az ördög zongoristája”, azaz Liszt Ferenc (Julian Sands) tartja a gyertyát. Jó lesz.
Ízlésesen szép, szikár, karakán és férfias film A régi város (Cinemax, 20.00). A legjobb férfialakítás Oscar-díját nyerte idén ezzel a filmmel Casey Affleck (a képen), egy olyan alakítással, amit általában észre sem szoktak venni Hollywoodban. Nem arról van szó, hogy rossz lett volna ebben a szerepben, csak éppen Oscart általában valami nagy, látványos alakításért szoktak adni (lásd Leo DiCaprio is mit össze nem szenvedett tavaly azért a rohadt szoborért, holott eddig szinte mindegyik alakításáért jobban megérdemelte a díjat, mint A visszatérőért…). Casey Affleck tulajdonképpen fád pofával végigmotyogja ezt a visszafogott, mindvégig eltitkolt, elrejtett érzelmekben tobzódó, csendes és mélyen emberi történetet, és jól teszi, mert ez a figura, akit játszik, ilyen. Egy szélesebb gesztussal, egy látványos kiborulással hiteltelenné, olcsó melodrámává tette volna az önhibájából, illetve saját szerencsétlenségéből bekövetkezett szörnyű tragédiáért vezeklő férfi történetét – így viszont igaz az egész, az elejétől a végéig. Kenneth Lonergan (pl. Margaret) elegánsan alkalmazott flashbackes történetmesélésében feltáruló, valahol banális, de ezzel mégis egyetemes érvényű filmje arra tanít, hogy mindannyiunknak megvan a maga személyes története és soha, semmikor nem szabad megítélni senkit első ránézésre, mert soha nem tudhatjuk, milyen történet miatt olyan és miért éppen azt csinálja akkor, amit.
Gárdos Péter saját szüleinek szerelmét elmesélő regénye nagy siker volt a magyar könyvpiacon, így nyilván nem volt nagy elvárás, hogy a belőle készült film, a Hajnali láz (Duna, 21.10) is az lesz. Hogy nem lett az, az szerintem csak a -mondjuk azt- sajátos magyar mozilátogatási szokásoknak köszönhető. Ugyanis, kevés Gárdosnál profibb, szakmaibb magyar filmes él és dolgozik a magyar filmszakmában, így e film is kivitelében, dramaturgiájában csodaszép, igényes és szeretnivaló. Átgondolt, lírai cselekményvezetés, jól megírt, eleve filmre kívánkozó narráció és dramaturgia, meglepő bátorsággal felvállalt érzelmesség, valamint ízléses és indokolt fekete-fehér fényképezés (Seregi László) jellemzi a filmváltozatot – ma a moziközönséget ez viszont nem érdekli. Nem elég “vicces”, nincs benne látványos tűzijáték, túl lassú és/vagy csendes a cselekmény és már megint ez a “zsidós” téma – ezek lehetnek az elutasítás főbb okai. Ezzel szemben, a film gyenge pontja szerintem inkább a szereplőválasztás: a főbb karakterek fényképarcok csupán, főleg a hozzájuk képest igen markánsan megjelenő mellékalakok (Kovács Lehel, Petrik Andrea, Scherer Péter) mellett.
Peter Greenaway ’85-ös filmje, a ZOO-ban (anno, még csak Z00 volt, tehát zé-két nulla – m5, 21.20) viszont nem lesz egyszerű kaland. Aki ismeri Greenaway művészetét, az tudja, miért mondom ezt, aki viszont ezzel a filmmel kezdené az ismerkedést, azt lebeszélném. Nem az a kifejezett beavató film ugyanis a Zé-két nulla, bár tagadhatatlan, hogy a Greenawayre jellemző összes stíluselem, motívum és kellék megtalálható benne. Masszív képzőművészeti allúziók (Vermeer) és a szintén képzőművészként is tevékeny rendező jellegzetes, szimmetrikus, barokkos vizualitása, Michael Nyman meghatározó erejű, poszt-barokk, poszt-repetitív zenéje, a filmkészítés ma talán még inkább hősiesnek tűnő attitűdje, az allegorikus cselekményvezetés és a polgárpukkasztásra is tökéletesen alkalmas téma, ám vannak a mesternek ennél könnyebben érthető filmjei is. Itt most egy tragikus sorsú zoológus ikerpár történetét nézhetjük meg, akik saját életük kérdéseit élő szervezetek halál utáni elbomlásának tanulmányozásával kívánják feldolgozni. Vagy valami ilyesmi…
Ha ez nem jó, akkor van mára ismét egy kis Édes kis semmiség (TV2, 21.40) is, melyben Cameron Diaz, Christina Applegate és Selma Blair adják azt a három féktelen szinglit, akiket ki sem lehet robbantani a legmenőbb helyekről, egészen addig, míg fel nem tűnik a színen Thomas Jane.
A Carrington – A festőnő szerelmei (Film Mánia, 23.00) című film viszont Dora Carrington (Emma Thompson) szerelmeiről szól, akik közül az egyik -jelen esetben- egy másik művész, egy Lytton Strachey (Jonathan Pryce) nevű író. Ebben eddig elvileg nincs túl sok firka, de ha elárulom azt, hogy a homoszexualitását nyíltan vállaló íróban a tagadhatatlanul férfias temperamentumú festőnő iránt szökött szárba a vonzalom, akkor már talán izgalmasabb távlatok nyílnak meg előttük és előttünk.
Nagyjából ugyanekkor az Ütközéspont (Duna, 23.10) egy meglepetésszerűen tisztességes dráma lesz Bel-Hollywoodból, azonban e tájon szokatlanul árnyalt karakterekkel és valódi mélységekkel. A címbéli pontban egy nagymenő ügyvéd (Ben Affleck) és egy gyermeke láthatásáért elkeseredetten küzdő apa (Samuel L. Jackson) találkozik össze a csúcsforgalomban. A koccanás aztán mindkettejük életét gyökeresen megváltoztatja, de hát éppen erről fog szólni a film (melyet az ezzel merőben ellenkező hangulati, műfaji pólust képviselő, a maga nemében viszont szintén remek Sztárom a páromat is jegyző Roger Michell rendezett).
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: