Mit nézzünk ma a tévében?

Az ezredforduló idejének egyik emblematikus kultuszfilmje volt a Harcosok klubja (SuperTV2, 21.00), de ennek megfelelően (illetve, ennek ellenére is) ma is erősen ajánlott megtekintése. David Fincher egyik legnagyobb -és igazán azóta sem megismételt- dobása ez a film, mely tűpontos képet adja az ezredvég és ezredelő jellemző embertípusának, a cinikus, gátlástalan, dekadens yuppie-nak. Főszerepben Brad Pitt és Edward Norton.

Egy napjainkban megtörtént (és ahogy a hírekből tudjuk, ma is folyamatosan történő), véresen valódi kalóztámadás megrázó történetét meséli el Paul Greengrass igen igényesen kimunkált Phillips kapitány (Sony Movie Channel, 21.00) című filmjében, melynek címszerepében a szintén igen komoly teljesítményt nyújtó Tom Hankst láthatjuk. (Bővebben)

A Ne szólj száj!-ban (Prime, 21.00) ezalatt Michael Douglas egy gyermekpszichiátert játszik, akit egy igen betegnek tűnő, katatón, magába forduló, kommunikációképtelen lány (Brittany Murphy) kezelésével bíznak meg. A lány azonban tud valamit, amit a dokinak ki kell szednie belőle, különben időközben elrabolt kislányának komoly baja eshet. Satöbbi – nézhető thriller ez, se több, se kevesebb.

Erőszakmentes opcióként például részt vehetünk újra Muriel esküvőjén (Filmcafe, 21.00). A kissé idétlen, de azért még bájos, teljesen nézhető és szerethető ausztrál romantikus film a csúnya és gátlásos Murielről szól, hogy hogyan lesz/nem lesz neki esküvője. Toni Collette bravúros címszereplését is muszáj megemlíteni.

Ridley Scott sok Oscarra jelölt története, a Mentőexpedíció (TV2, 18.55) marsbeli robinzonád, Péntek, azaz itt&most marslakó nélkül – viszont Matt Damonnal. Látványos, izgalmas film, fantasztikus filmnek viszont túl tudományos. Annyira, hogy bár a cselekmény fősodra szinte mindvégig az űrben, illetve a Marson játszódik, mégis minden teljesen reális, legalábbis a tudomány mai állása szerint. Vicces látni viszont például a MÜPÁ-t kínai űrközpontként, de a magyar stáb -merthogy a film nálunk forgott- jól dolgozott.

Másoknak viszont nyilván az a ma esti kérdés is, hogy Hogyan írjunk szerelmet (RTL II, 20.00), de szerencsére ezt a romantikus komédiák koronázott hercege, Hugh Grant meg is tanítja nekünk. A kissé félszeg, ártatlan, kisfiús mosolyát a már kissé öregedő Hugh ezúttal egy vidéki főiskolán villantja meg, ahol munkanélküli forgatókönyvíróként, nem-szeretem-módra tanítani kényszerül. Unja a katedrát és egyáltalán, az életet, mígnem meglátja kollegináját, Marisa Tomeit. Blabla, úgyis tudjuk, mi lesz a vége. (A képen Marisa és Hugh)

Azt azonban nem tudom, hogy Victor Hugo klasszikusa, A Notre Dame-i toronyőr (m5, 20.15) hogyan fog beleférni az ő 150 perces vetítési idejével a műsorrend szerint rendelkezésére álló 105 percbe… Amúgy a regényt Michael Tuchner dolgozta fel 1982-ben. Quasimodót, a torz arcú, púpos, ám menthetetlenül szerelmes toronyőrt Anthony Hopkins alakítja, nyilván a tőle megszokott intenzitással. Természetesen, a tragikus szerelmi történet mindenképpen ajánlandó penzum, már csak a benne kulcsmomentumként megbúvó másság kontra csőcselék-problematika aktualitása miatt is.

Érdekes lehet viszont eközben a Nyomás alatt (Galaxy, 21.00) című tragikomédia, egy amolyan “vicces történet”, ahogyan a film eredeti címe mondja. Egy tizenhat éves, világfájdalommal megáldott tinédzser (Keir Gilchrist), aki természetesen úgy gondolja, hogy az egész világ ellene van, egy végzetesnek szént lépés után az elmegyógyintézetben találja meg a barátságot (Zach Galifianakis), a szerelmet (Emma Roberts), tehát az élet értelmét. Talán nem spoiler, ha elárulom, mintegy megfejtőkulcsként, hogy egy őrült világban talán egy elmegyógyintézet lehet az egyetlen normális hely…

Mára már nyoma sincs a lángsugarú nyárnak, így talán nem árt, ha belekukkantunk az előttünk álló borzongató télbe a Fehér pokol (m2, 21.10) című kalandfilmben, melyben Liam Neeson a sarkvidéken küzd meg egy misztikus farkasfalkával. Sztrogoff Mihály, a klasszikus Delta-főcím, Életben maradtak 2. – effélékre asszociálhatunk közben…

Ugyanekkor a Kettős kockázatban (Duna, 21.10) nincs semmi kockázat, hiszen ez egy eléggé kiszámítható fordulatokra építő, középszerű krimi, az ezúttal igen középszerű Ashley Juddal és Tommy Lee Jonesszal. Gonosz férj veri át csúnyán a feleségét, aki aztán visszaszívatja őt. Mintha valamelyik most futó krimisorozat egyik epizódja lenne – annál nem több, nem kevesebb.

Ez a ma esti A mestergyilkos (RTL Klub, 21.20) remake, az eredeti, hasonló című 1972-es verzióban Charles Bronson játszotta enyhénél jobban mániás, végletekig pipifaxos, professzionális bérgyilkost, itt Jason Statham, a jelenkor egyik legnagyobb akciósztárja alakítja a címszereplőt. A történet laza váza, a karakterek ugyanazok, a cselekmény picit más. A Simon West (pl. Con-Air) által rendezett remake egyszerű, mint a százasszög, ami azonban megtart akár egy akasztott embert is, ha a szöget a mestergerendába vered, az áldozatot pedig rá húzod. Fel. Hogy stílbe legyünk… (Bővebben) (Most jött az info, hogy az RTL Klub műsora is borul, mert a TV2 le akarja nyúlni a Fal című gigamega vetélkedőt, ezért pánikszerűen benyomták azt a Star Wars elé, így nyilván ez a film is csúszik.)

Az m5 csatorna ma esti káoszának vélhetően A rajzoló szerződése (m5, 22.05) lesz az elszenvedője, így az otthonülő bölcsészek, kékharisnyák, vájtszeműek, valamint a komoly filmrajongóknak az itt jelzett időpont csak iránymutató, szerintem a film csúszni fog (ha nem tesznek be helyette valami jó kis takarómihályt…). Peter Greenaway karcos filmje (mondhatni, művészi pályájának egyik kulcsdarabja) amúgy a művész és művének áru(vá)válásáról, valamint ennek lehetetlenségéről szól (talán), burjánzó, zakatoló nu-barokk képekben és zenében (Michael Nyman).

Ma este újra jön a Top Gun (Duna, 19.30), az itt még igen hamvas Tom Cruise-zal, a cukifiúval, aki ugyebár renitens vadászpilóta ebben a “békebeli” nagy sikerben, aki úgy hasítja az eget, hogy közben rózsaszín szívecskék szállnak utána…

A világhírű sztárok világhírű fotósának, Anton Corbijnnak nyilvánvalóan nagyon jó szeme van, amit bizonyít eddigi életműve is. Talán ezért is bízta a deres halántékú, modell alkatú George Clooney-ra első igazi mozifilmjének, a munkáját éppen abbahagyni készülő bérgyilkosnak történetét feldolgozó Az amerikainak (Filmcafe, 20.00) abszolút főszerepét. (Bővebben)

Egy véletlenül teherbe esett tinilány történetét dolgozza fel Juno (Paramount Channel, 21.00) című filmjében Jason Reitman, aki ezúttal nem az esemény drámai oldalára helyezi a hangsúlyt, hanem a címszereplő (Ellen Page) alapvetően szerencsésen alakuló sorsával annak pozitív üzenetét sugározza.

A John Grisham regényéből készült Siralomház (Galaxy, 21.00) című börtön- és tárgyalótermi drámában Faye Dunawayt és Gene Hackmant nézhetjük Chris O’Donnell társaságában. Egy ambiciózus, fiatal ügyvéd (O’Donnell) saját nagyapját (Hackman) készül megmenteni a halálbüntetéstől. A bűn, amiért a nagypapit ki akarja végezni Mississippi állam, egy államügyész, valamint két kisgyermekének robbantás általi meggyilkolása, előre megfontolt és főleg rasszista indíttatásból, tekintve, hogy a nagypapi aktív Ku-Klux-Klán harcos. A per (pontosabban már a per utóélete) veszett fejsze nyele, hiszen még ebben az alapvetően konzervatív államban is egyértelmű a bűnös bűnössége, amit ő maga sem tagad. Unokája, az ügyvéd azonban rájön, hogy a bűncselekményt nagyapja nem egyedül követte el, és a vád elismerésével ment valakit. A film azonban, ahelyett, hogy izgalmasan felfejtené a messze és magasra futó szálakat, inkább a nagyapa és unoka közötti kapcsolat fejlődésére koncentrál, mely a nullától a szolidan katartikus elfogadható felé konvergál, miközben a történet sem csúszik meg a hűbelebalázskodó idealizmus tükörjegén. Hackman zseniális, ahogyan magyar hangja, néhai Rajhona Ádám is.

Woody Allen ma este valójában Django Reinhardtról mesél, aki a világ legjobb gitárosa volt, legalábbis őt halljuk a film nagy részében, melynek címe viszont A világ második legjobb gitárosa (Duna, 21.25). Nem konkrétan a legendás roma zenész életéről szól a film, hanem Django muzsikájának elementáris hatásáról, Woody egyik kedvenc műfajában, ál-dokumentumfilmben. Emmet Ray (Sean Penn – a képen) kitalált figura, aki magát a címbeli státuszban emlegeti, akinek kalandos, bohém, felelőtlen és titkozatos életét kutatják neves jazztörténészek, valamint maga a történet írója-rendezője, Woody Allen. Mi ez a megmagyarázhatatlan ritmus, ez a lüktetés, ami foglyul ejt és nem ereszt? Mik ezek a delejes hatású harmóniák? Ezt kutatja a film a Woody Allen-filmekben megszokott parádés szereposztásban, ami elsősorban azokhoz szól, akik érzik ezt az érzést.

Wolfgang Petersen remek thrillerében, a Célkeresztben (Filmcafe, 22.00) Clint Eastwood alakítja újra azt a titkosszolgálati ügynököt, aki felelősnek tartja magát J.F. Kennedy dallasi meggyilkolásáért. A történet persze évtizedekkel később játszódik, Horrigan ügynök megkeseredett, morózus férfi még mindig az elnök szolgálatában. Mindennapi rutinmunkája során rájön, hogy az elnök életét egy agyafúrt, profi bérgyilkos (John Malkovich) veszélyezteti, kezdetben azonban nem nagyon hisznek neki…

A Dan Brown regényéből készült Angyalok és démonok (TV2, 22.00) című thriller tulajdonképpen a híres-hírhedt Da Vinci-kód második részeként is felfogható (nemrégiben még ment a mozikban a harmadik, Inferno című is): simán leköthet, ha eddig még nem kötött le. A Tom Hanks által alakított tudós nyomozó ezúttal Vatikán belső köreiben nyomoz a gonoszok után, akik bizony, ott vannak. (Bővebben)

Az biztos, hogy a “világsztár” Osvárt Andreánál sokkal izgalmasabb csaj Jordán Adél, mint ahogy az is biztos, hogy Szabó Simonnál kevesen tudnak nagyobb gyökerek lenni a filmvásznon, úgy, hogy mégis lehessen röhögni rajtuk. Az is pozitívum, hogy végre nem tolnak a producerek gagyi magyar (és külföldi) márkákat a nézők arcába (vagy legalább egy kicsit kitakarják őket). Bár a Megdönteni Hajnal Tímeát (RTL Klub, 22.45) sem több munka után szórakozni vágyó, kiskosztümös irodistalányok és irodistafiúk számára kalibrált romkomnál – néhol üdítően friss (értsd szókimondó) humora talán mégis szórakoztató lehet bárki (nem igazán finnyás néző) számára. És ez jó.

Matthew McConaughey alakítja jó nagy szakállal Newton Knightot, aki egyszerű farmerként egy csapat szökött fekete rabszolgával és néhány dolgozni és nem háborúzni akaró farmerrel kikiáltja lakóhelyének, Jones megyének függetlenségét a rabszolgatartó Mississippi állam kellős közepén. A Harc a szabadságért (RTL+, 22.50) az amerikai történelem véres polgárháborújából, az Észak és Dél küzdelmének idejéből mesél el egy igaz történetet.

Az utolsó ajánlat mára a Vérmesék (Cool, 23.00), egy furcsa humorú, ám igen szórakoztató film, egy akciókrimi-vígjáték, Luc Besson rendezésében. Egy tanúvédelmi programban résztvevő hajdani maffiózó (Robert de Niro) és családja (Michelle Pfeiffer, valamint Dianna Agron és John D’Leo) -ők a Vérmesék, tehát a Vérmes család, és nem véres mesék…- néhány napját követjük nyomon, amit folyamatos vándorlásukban éppen egy békés normandiai kisvárosban töltenek el, szembesülve a vidéki francia élet kényelmes sebességével és életszemléletével, az őket óvó FBI (Tommy Lee Jones) figyelő szemei által vizslatva minden lépésüket – miközben a maffia is teljes erővel keresi őket. (Bővebben)

Annyiszor adják a Macska-jajt (Filmcafe, 20.00), hogy szerintem soha nem nézi meg senki, holott Emir Kusturica (eddigi) utolsó értelmezhető alkotása az aranyfogak, a hangos umca-umcazene és a féktelen tivornyákat kedvelők kultuszfilmje. Hogy aztán ez mennyiben fedi le a csütörtök estét tévézéssel eltölteni hajlandó közönséget, az egy másik kérdés.

Elég vaskos Tennessee Williams-jegyeket felvonultató (írója Joyce Maynard), amolyan “fülledt, vidéki” dráma a Nyárutó (Paramount Channel, 21.00) című film, mely műfaját tekintve, mondjuk úgy: melodráma. A szerelembe örökké szerelmes anya (Kate Winslet) egyedül nevelgeti fiát (Gattlin Griffith), amikor beállít hozzájuk a marcona, nyilvánvaló férfiasságú, ám szökésben lévő fegyenc (Josh Brolin), avagy a Stockholm-szindróma násza a Lima-szindrómával az avaron… Néha annyira mélabús a történet (rendezte Jason Reitman), oly mézsűrűn hömpölyög, a vége pedig olyan szemtelenül szentimentális, hogy képtelen vagyok nem szeretni… (A képen Josh és Kate)

John Cassavetes az amerikai film Bergmanja, hiszen pont annyira mániákusan fordul az emberi lélek mélységeinek feltárása felé. Cassavetes legtöbb filmje azonban szinte kizárólag a középkorú házasságok felbomlására koncentrál, döbbenetesen szuggesztív drámai erővel, mélyen átélt színészi alakításokkal és figyelmes érzékenységgel megmutatva az okokat és okozatokat. A szereplők arcainak közelijére koncentráló, s ezt mintegy vizuális koncepcióvá is avató Arcok (m5, 21.15) Cassavetes talán legerősebb filmje.

November lévén, igen aktuális -legalábbis címében- az Édes november (Duna, 22.00), egy igazi, könnyekben bővelkedő, romantikus dráma. (Csodálkozom is, hogy idén csak ma tűnik fel először a tévé képernyőjén…) Szívet facsar, agyat zsibbaszt. Keanu Reeves, a nagymenő, kíméletlenül törtető üzletember egy véletlen baleset okán megismerkedik Charlize Theronnal, akibe halálosan szerelmes lesz.

A nap mindent felülíró híre mindenképpen az, hogy indul a Terápia (HBO, 20.00) harmadik, befejező évada. Dargay András (Mácsai Pál – a képen) páciensei ezúttal egy apagyilkos fiú (Vilmányi Benett), egy házastársi erőszaktól szenvedő nő (Schell Judit), egy felesége elvesztését feldolgozni nem tudó, idős székely férfi (Czintos József), egy haláltól rettegő, híres színésznő (Udvaros Dorottya) lesznek, míg András a velük töltött órák terheit ezúttal egy új terapeutánál, Adélnál (Balsai Móni) beszéli ki magából. Én megvárom, míg vége lesz, hogy egyben üljem végig az üléseket, de akinek ehhez nincs türelme, az első 15 részt már nézheti az HBO GO-n. Aki netán még nem tudná, miről van szó, íme az első évad első öt része utáni benyomásaim: bővebben. Utána a Babilon Berlin harmadik és negyedik része (HBO, 20.30, 21.15), ami szintén figyelemre méltó.

Gyermekkorom egyik legparásabb tévéélménye volt a klasszikus, fekete-fehér Belphégor című tévésorozat, amit soha nem mertem nézni (nem volt gyerekszobám akkor még, egy szobában élt a család), csak alvást színlelve, leselkedve. A főszerepet akkor Juliétte Greco, Jean Cocteau (egyik) múzsája keltette életre, Alain Sarde és Jean-Paul Salomé 2001-es újrázásában, a Belphégor – A Louvre fantomjában (Filmcafe, 20.00) pedig Sophie Marceau. Ma már a lidérces történet természetesen közel sem gyakorol olyan elementáris hatást a nézőre, így rám sem, mint annak idején – egy pillantást azért talán mégis megér. (Bővebben)

John Cusack egy lecsúszott, hajdan szépreményű bábművészt alakít A John Malkovich-menetben (Sony Movie Channel, 21.00), aki egy abszurd véletlennek köszönhetően, hirtelen John Malkovich agyában találja magát… Spike Jonze és Charlie Kaufman vígjátékát sokan rajongják – én eddig háromszor veselkedtem neki, de még nem adta meg magát, pedig sem az abszurd humorral, se a groteszkkel, de még Kafkával és Gogollal sincsen bajom. Talán majd ma…

Tom Cruise-nak ma megint Különvéleménye (Prime, 21.00) van (bővebben), Brad Pitt számára pedig újra jut Hét év Tibetben (SuperTV2, 21.00), hogy megismerkedjen a jelenlegi Dalai Lámával, amikor az még csak készült sorszerű hivatására.

Egy elhagyott, vad tengerparton magányosan álló kastélyban játszódik a napi betevő rémálomra vágyóknak az Árvaház (Filmcafe, 21.50) című kissé közhelyes, de azért igen jól működő mexikói-spanyol thriller. A kastélyban árvák élnek, akiknek nincs hova menekülniük, és jól magukra tudnak maradni azzal a bizonyosan eljövő rettenettel. (Bővebben)

Ma este megismerkedhetünk például a híres, nadrágviselettel és nyílt színi cigarettázással hírhedtté is vált George Sand (Judy Davis), valamint a szintén híres, de tüdőbetegsége miatt valószínűleg nem dohányzó Chopin (Hugh Grant) igen romantikus szerelmével az Impromptu (Film Mánia, 18.55) című, 1991-ben készült filmben, melyben a szerelmeseknek nem kisebb személyiség, mint “az ördög zongoristája”, azaz Liszt Ferenc (Julian Sands) tartja a gyertyát. Jó lesz.

Ízlésesen szép, szikár, karakán és férfias film A régi város (Cinemax, 20.00). A legjobb férfialakítás Oscar-díját nyerte idén ezzel a filmmel Casey Affleck (a képen), egy olyan alakítással, amit általában észre sem szoktak venni Hollywoodban. Nem arról van szó, hogy rossz lett volna ebben a szerepben, csak éppen Oscart általában valami nagy, látványos alakításért szoktak adni (lásd Leo DiCaprio is mit össze nem szenvedett tavaly azért a rohadt szoborért, holott eddig szinte mindegyik alakításáért jobban megérdemelte a díjat, mint A visszatérőért…). Casey Affleck tulajdonképpen fád pofával végigmotyogja ezt a visszafogott, mindvégig eltitkolt, elrejtett érzelmekben tobzódó, csendes és mélyen emberi történetet, és jól teszi, mert ez a figura, akit játszik, ilyen. Egy szélesebb gesztussal, egy látványos kiborulással hiteltelenné, olcsó melodrámává tette volna az önhibájából, illetve saját szerencsétlenségéből bekövetkezett szörnyű tragédiáért vezeklő férfi történetét – így viszont igaz az egész, az elejétől a végéig. Kenneth Lonergan (pl. Margaret) elegánsan alkalmazott flashbackes történetmesélésében feltáruló, valahol banális, de ezzel mégis egyetemes érvényű filmje arra tanít, hogy mindannyiunknak megvan a maga személyes története és soha, semmikor nem szabad megítélni senkit első ránézésre, mert soha nem tudhatjuk, milyen történet miatt olyan és miért éppen azt csinálja akkor, amit.

Gárdos Péter saját szüleinek szerelmét elmesélő regénye nagy siker volt a magyar könyvpiacon, így nyilván nem volt nagy elvárás, hogy a belőle készült film, a Hajnali láz (Duna, 21.10) is az lesz. Hogy nem lett az, az szerintem csak a -mondjuk azt- sajátos magyar mozilátogatási szokásoknak köszönhető. Ugyanis, kevés Gárdosnál profibb, szakmaibb magyar filmes él és dolgozik a magyar filmszakmában, így e film is kivitelében, dramaturgiájában csodaszép, igényes és szeretnivaló. Átgondolt, lírai cselekményvezetés, jól megírt, eleve filmre kívánkozó narráció és dramaturgia, meglepő bátorsággal felvállalt érzelmesség, valamint ízléses és indokolt fekete-fehér fényképezés (Seregi László) jellemzi a filmváltozatot – ma a moziközönséget ez viszont nem érdekli. Nem elég “vicces”, nincs benne látványos tűzijáték, túl lassú és/vagy csendes a cselekmény és már megint ez a “zsidós” téma – ezek lehetnek az elutasítás főbb okai. Ezzel szemben, a film gyenge pontja szerintem inkább a szereplőválasztás: a főbb karakterek fényképarcok csupán, főleg a hozzájuk képest igen markánsan megjelenő mellékalakok (Kovács Lehel, Petrik Andrea, Scherer Péter) mellett.

Peter Greenaway ’85-ös filmje, a ZOO-ban (anno, még csak Z00 volt, tehát zé-két nulla – m5, 21.20) viszont nem lesz egyszerű kaland. Aki ismeri Greenaway művészetét, az tudja, miért mondom ezt, aki viszont ezzel a filmmel kezdené az ismerkedést, azt lebeszélném. Nem az a kifejezett beavató film ugyanis a Zé-két nulla, bár tagadhatatlan, hogy a Greenawayre jellemző összes stíluselem, motívum és kellék megtalálható benne. Masszív képzőművészeti allúziók (Vermeer) és a szintén képzőművészként is tevékeny rendező jellegzetes, szimmetrikus, barokkos vizualitása, Michael Nyman meghatározó erejű, poszt-barokk, poszt-repetitív zenéje, a filmkészítés ma talán még inkább hősiesnek tűnő attitűdje, az allegorikus cselekményvezetés és a polgárpukkasztásra is tökéletesen alkalmas téma, ám vannak a mesternek ennél könnyebben érthető filmjei is. Itt most egy tragikus sorsú zoológus ikerpár történetét nézhetjük meg, akik saját életük kérdéseit élő szervezetek halál utáni elbomlásának tanulmányozásával kívánják feldolgozni. Vagy valami ilyesmi…

Ha ez nem jó, akkor van mára ismét egy kis Édes kis semmiség (TV2, 21.40) is, melyben Cameron Diaz, Christina Applegate és Selma Blair adják azt a három féktelen szinglit, akiket ki sem lehet robbantani a legmenőbb helyekről, egészen addig, míg fel nem tűnik a színen Thomas Jane.

A Carrington – A festőnő szerelmei (Film Mánia, 23.00) című film viszont Dora Carrington (Emma Thompson) szerelmeiről szól, akik közül az egyik -jelen esetben- egy másik művész, egy Lytton Strachey (Jonathan Pryce) nevű író. Ebben eddig elvileg nincs túl sok firka, de ha elárulom azt, hogy a homoszexualitását nyíltan vállaló íróban a tagadhatatlanul férfias temperamentumú festőnő iránt szökött szárba a vonzalom, akkor már talán izgalmasabb távlatok nyílnak meg előttük és előttünk.

Nagyjából ugyanekkor az Ütközéspont (Duna, 23.10) egy meglepetésszerűen tisztességes dráma lesz Bel-Hollywoodból, azonban e tájon szokatlanul árnyalt karakterekkel és valódi mélységekkel. A címbéli pontban egy nagymenő ügyvéd (Ben Affleck) és egy gyermeke láthatásáért elkeseredetten küzdő apa (Samuel L. Jackson) találkozik össze a csúcsforgalomban. A koccanás aztán mindkettejük életét gyökeresen megváltoztatja, de hát éppen erről fog szólni a film (melyet az ezzel merőben ellenkező hangulati, műfaji pólust képviselő, a maga nemében viszont szintén remek Sztárom a páromat is jegyző Roger Michell rendezett).