Teljes biztonsággal mondhatjuk szerzői filmnek A grófnő (Film Mánia, 19.05) című 2009-es alkotást, ugyanis Julie Delpy nem csak megrendezte, de meg is írta eme Báthory Erzsébet ellentmondásos alakját megelevenítő történelmi életrajzot, sőt zenét is szerzett hozzá és még a címszerepet is eljátszotta. A filmet nem láttam még, ezért én is kíváncsian várom, hogy a színészként amúgy tehetséges és elbűvölő Julie mit tud kezdeni ezzel a hatalmas feladattal, valamint hogy a véres legendákkal övezett magyar grófnőt, avagy egy lágyabb, érzelmesebb, romantikusabb hölgyet fogunk látni olvasatában. (Állítólag az utóbbit…)
Ízlésesen szép, szikár, karakán és férfias film A régi város (HBO, 20.00). A legjobb férfialakítás Oscar-díját nyerte 2016-ban ezzel a filmmel Casey Affleck, egy olyan alakítással, amit általában észre sem szoktak venni Hollywoodban. Nem arról van szó, hogy rossz lett volna ebben a szerepben, csak éppen Oscart általában valami nagy, látványos alakításért szoktak adni (lásd Leo DiCaprio is mit össze nem szenvedett azért a rohadt szoborért, holott eddig szinte mindegyik alakításáért jobban megérdemelte a díjat, mint A visszatérőért…). Casey Affleck tulajdonképpen fád pofával végigmotyogja ezt a visszafogott, mindvégig eltitkolt, elrejtett érzelmekben tobzódó, csendes és mélyen emberi történetet, és jól teszi, mert ez a figura, akit játszik, ilyen. Egy szélesebb gesztussal, egy látványos kiborulással hiteltelenné, olcsó melodrámává tette volna az önhibájából, illetve saját szerencsétlenségéből bekövetkezett szörnyű tragédiáért vezeklő férfi történetét – így viszont igaz az egész, az elejétől a végéig. Kenneth Lonergan (pl. Margaret) elegánsan alkalmazott flashbackes történetmesélésében feltáruló, valahol banális, de ezzel mégis egyetemes érvényű filmje arra tanít, hogy mindannyiunknak megvan a maga személyes története és soha, semmikor nem szabad megítélni senkit első ránézésre, mert soha nem tudhatjuk, milyen történet miatt olyan és miért éppen azt csinálja akkor, amit.
Ha valaki azt mondja nekem, hogy: …és akkor a szerelmespár belép egy planetáriumba, a lány bekapcsolja a vetítőt, ami a Tejutat vetíti fel a kupolába, akkor megszólal a zene és táncolni kezdenek, körbe-körbe, egyre feljebb, felszállnak a csillagok közé, végiglejtenek a csillagösvényen, majd elegánsan lecsúsznak a Nagygöncöl rúdján, vissza a földre és puhán egymás mellé huppannak az egyik székbe…, akkor én azt mondom neki, hogy menj a fenébe. Ez egy émelyítően giccses jelenet, amit tán még a harmincas, negyvenes évek rendkívüli módon csicsás hollywoodi revüfilmjeiben sem engedtek meg maguknak azok alkotói. Egy ilyen jelenet ma legfeljebb kínosan nevetséges lehet, de jó s főleg ízléses, semmiképpen nem. A szemtelenül fiatal Damien Chazelle azonban azért ma a világ egyik legfigyelemreméltóbb rendezője, mert ő viszont simán bevállal egy ilyen jelenetet, sőt, még ilyenebbeket is, és láss csudát, nála mégis működik. Példa erre a 2017-ben hat darab Oscar-szobort begyűjtő Kaliforniai álom (La La Land) (Filmbox Prémium, 21.00). (Bővebben és bővebben) Az a gyanúm, hogy ez ma tévépremier.
Stephen Frears 2013-ban négy Oscarra is jelölt életrajzi filmje, a Philomena – Határtalan szeretet (m2, 21.10) tulajdonképpen Judi Dench lenyűgöző jutalomjátéka. A fiatal korában megesett ír lány megható története szól az igaz katolikus hitről, annak értelmes, emberi gyakorlásáról, a hazaszeretetről, valamint az írek jellegzetes mentalitásáról is: zöld fű, fekete sör, határtalan lélek. (Bővebben)
Ha ennyi érzelem sem elég, akkor megnézhetjük a már szinte cseppfolyós állagú Üzenet a palackban (Duna, 21.10) című filmet is. Mándoki Lajos (akit ne keverjünk össze Mándoki “Mit Dschinghis Khan zu NER” Lászlóval!) filmjében Robin Wright Penn válás utáni lelki sebeit nyalogatja, amikor a tengerparton (tán még naplemente is zajlik a háttérben) egy hullámok által partra vetett palackot talál, benne üzenettel, amelynek tartalma úgy szíven üti a nőt, hogy azonnal nyomozni kezd írója (Kevin Costner) után…
Illegális határátlépők, embercsempészek a főszereplői Gárdos Éva 2001-es, önéletrajzi ihletésű filmjének, az Amerikai rapszódiának (m5, 21.15). Egy fiatal magyar pár (Nastassja Kinski és Tony Goldwyn) bérel embercsempészt, hogy átszöktesse őket a nyugati határszélen húzódó kerítésen – még az ötvenes évek elején, Rákosi Mátyás uralkodása alatt járunk. Az életveszélyes terv részben sikerül is, a pár nagyobbik gyerekükkel sikeresen megérkezik a boldog Nyugatra, hovatovább, Amerikába, míg a kisebbik lányukat a veszélyes szökésre való tekintettel itthon hagyják, nevelőszülőknél. Könnyes, valóban megérintő, mély családi dráma rajzolódik ki egy édesbús, nosztalgikus hazaszeretettől ragacsos emigránsfilmben, feketére mázolt gonoszokkal és színesre pingált pozitív szereplőkkel, amihez a Magyarországon ragadt filmes stábtagok, színészek mély alázattal járultak hozzá, elfogadva mindenben az Amerikába szakadt magyar alkotók (pl. Andy Vajna) egyoldalú elképzeléseit. A film technikailag igényesen összerakott, profi munka, azonban a magyarországi részek részben hiteltelenek, részben viszont szinte már wassalberti méretekben idealizáltak. A magyar valóság, ahogyan az Hollywoodból látszik, tök más, mint amit mi megéltünk, viszont megnézhetjük legalább Scarlett Johanssont is a 2-es villamoson utazni, vagy éppen a nyilván forgatás miatt kiürített Lánchídon sétálni.
A kiváló dán Lone Scherfig első hollywoodi bérmunkája, az Egy nap (Cool, 23.00) egyetlen nap, egy július 15-e, pontosabban július 15-ék története. 1988 eme nyári napján jött össze a két szerelmes (Anne Hathaway és Jim Sturgess), és az ő sorsukat követjük nyomon az összes többi július 15-én húsz éven át, az összes örömön, bánaton, veszekedésen és kibékülésen keresztül, amit ezeken a napokon átéltek.
A maffiaellenes harc egyik első hősének, Cesare Morinak állít emléket Pasquale Squitieri 1977-es filmdrámája, A vasprefektus (Duna, 23.25). A megtörtént eseményeket, alakokat megjelenítő remek dráma címszerepében Giuliano Gemmát láthatjuk, főbb szerepekben pedig Claudia Cardinalet és Rik Battagliat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: