Mit nézzünk ma a tévében?

Lassú ritmusú, de igen mélyre hatoló dráma a német Tom Tykwer által 2002-ben rendezett A gyilkosok is a mennyországba mennek (Paramount Channel, 21.00). A forgatókönyvet a nagy lengyel moralista, Krysztof Kieslowski írta, így talán nem meglepetés, hogy komoly, elgondolkodtató élmény vár azokra, akik kíváncsiak egy férjét kábítószer-túladagolás miatt elvesztő asszony (Cate Blanchett) küzdelmére, melyet azok ellen vív, akik férjének a gyilkos drogot adták.

Juliette Binoche -az elébb említett Blanchett mellett- talán egyik legtermészetesebben játszó, bájos és kitűnő színésznő (lásd a képen). Ő a 40 éves főszereplője a Valaki más élete (Film Mánia, 21.00) című romantikus történetnek, melyben egy nap tizenöt évvel fiatalabban ébred (sokan vagyunk így ezzel reggelente, egészen a fürdőszobatükörig…). Így, eltelve életenergiával, rögvest neki is áll visszahódítani éppen elhidegülőben lévő élete párját (akit a komoly magyar vonatkozásokkal is bíró Mathieu Kassovitz alakít).

Lesz megint az Egy különc srác feljegyzései (The Perks of Being a Wallflower) (Filmcafe, 21.00) is. Stephen Chbosky saját bestsellerének filmváltozatát rendezte meg, melyben a kamaszkor “túlélésének” agyonbeszélt, ám mégis a maga cizelláltságában elmondhatatlan nehézségeiről mond el egy történetet. (Bővebben)

Akik velem tartottak Herzog-filmeket nézni, azok örülni fognak ma este, ugyanis egy remek dokumentumfilmet láthatnak Legkedvesebb ellenségem (m5, 21.15) címmel, mely Werner Herzog és kedvenc színésze, médiuma, “ellensége” Klaus Kinski bonyolult, izgalmas és meglepő kapcsolatát mutatja be.

Szomjas György életművének jelentős részét kitevő, a hírhedt Kőbánya-Nyolcker univerzum jellegzetes figuráit, élethelyzeteit és életérzéseit feldolgozó “roncsfilmjeinek” egyfajta horpadt, bádogból hajtogatott koronája a ’92-ben készült és a rendszerváltozás idején játszódó Roncsfilm (Duna, 23.25). A sztori egy lepukkant bérházban játszódik, ahol Szőke András a házmester, Bikácsy Gergely az oktondi, mindent látó és halló szomszéd, a lakók pedig valahol, valamin mindig balhéznak, ha éppen nem gyártanak gyereket a centrifugálás közben ugráló Automat mosógépen. Akkor van csend a házban, amíg a szomszéd kocsma, a Gólya tele van – de csak záróráig.

Antal Nimród filmjével, A Viszkissel (SuperTV2, 21.00), mint filmmel nincs sok bajom: egy viszonylag jól összerakott, jól fényképezett, jól zenélt, stílusos krimi. Ennyi, de ennél nem is több, nem is kevesebb. Azt viszont kevésbé értem, hogy egy személynek, egy -nálam két évvel fiatalabb- ex-bankrablónak miért kell szobrot (mert a film is kvázi szobor!) állítani? Nem az a kérdés, hogy most milyen színben lett feltüntetve Ambrus Attila, a Viszkis Rabló (Szalay Bence – a képen), mert ebből a szempontból a film tulajdonképpen korrekt, már erkölcsi értelemben. Azonban egy torz, elcseszett, groteszk szobor is szobor, egy hősies, példaképként állított szobor is szobor és egy realista szobor is szobor. Ez a film talán az utóbbi, de Ambrus Attila mégiscsak hős benne. Ő a főhős, akinek a filmet nézve akarva-akaratlanul szurkolunk és tapsolunk (mint ahogy ezrek és ezrek tapsoltak és tapsolnak) neki azért, mert az igazságszolgáltatásból ki tudja, hányszor űzött csúfot. Sok egyéb ok mellett például a Viszkisnek is köszönhető, hogy mára a rendőrség megbecsülése a Kádár-korszak szintjére süllyedt – és ha ehhez hozzávesszük a film kisszerű, frusztrált nyomozóját (Schneider Zoltán), akkor egész egyszerűen nincs más választásunk, minthogy drukkoljunk a Viszkisnek, aki amúgy se nem hős, se nem profi, a történet szerint egy tök átlagos srác. Viszont, egészen biztosan jó az nekünk, egyszerű állampolgároknak, ha a rendőrségünk nevetséges, hőseink pedig köztörvényes rablók, akik tojnak a törvényekre? Azokra, melyek elvileg minket védenek? Végiggondolta ezt már valaki?

Hasonló műfajú mozi a Déja Vu (Film+, 21.00). Nomen est omen, tehát láttuk már Tony Scott-Denzel Washington művek remek thrillerjét, még akkor is, ha esetleg mégsem. Ettől függetlenül, izgalmas, fordulatos, feszült film némi fantasztikummal – robban vagy nem robban? Persze, hogy nem robban, de addig azért lerágjuk a körmünk…

John Travoltát is nézhetjük, egy régi, mintegy negyven kilóval korábbi időszakából, amikor haján több kilónyi Grease-zel (Paramount Channel, 21.00) pörgette meg Olivia Newton-Johnt, az ő feszes, fekete bőrnacijában és magassarkú, piros pántos fapapucsában. Édes a nosztalgia, a tükör hazudik.

A ’92-’93-as idényben néhány szép díjjal, jelöléssel elismert Összetörve (m5, 21.15) egy fatális baleset következményeit boncolgatja – úgy saccolom, valami hasonló történet lesz ez, mint Stephen King híres-hírhedt Tortúrája, csak éppen több szálon, több szereplővel. Vagy nem. Két irodalomkritikus nő utazik a világ végén élő íróhoz egy interjúra, de balesetet szenvednek. Az egyik kórházba, majd tolószékbe kerül, a másik viszont megkeresi az írót, de nem azért, hogy megcsinálja az interjút…

A dél-koreai Park Chan-wook legendás Bosszú-trilógiájának legnépszerűbb darabját Spike Lee remake-elte meg 2013-ban. Az amerikai Oldboy (AMC, 22.00), azon túl, hogy tökéletesen felesleges vállalkozás, állítólag simább, nyugati ízlésnek fogyaszthatóbb lett, mint a karcos, intenzíven hatásos eredeti, ráadásul az errefelé a többség számára ismeretlen ázsiai színészek helyett ismert arcokat (Sharlto Copley, Elizabeth Olsen, Josh Brolin, Samuel L. Jackson) láthatunk benne, és Spike Lee is képes meglepni… Hmmm.

Egy szögegyenes vidéki srác megkapja a katonai behívóját, aminek jó hazafiként engedelmeskedik is. Bevonulás előtt azonban megnézné még magának a nagyvárost, New Yorkot, ahol sosem járt életében. Várásnézését bohókás hippik (lásd a képen) zavarják össze, akik nem értik a srác szándékait, de a srác se őket – ennek ellenére, mégis igen jól érzi magát köztük. A kaland vége azonban szomorú lesz… De addig is és utána is, legyen napfény, legyen béke, nem kell többé háború és éljen a szabadság: ezúttal azonban sajnos csak Milos Forman remekművében, a Hairben (Film Mánia, 21.00).

A Bolond szél fúj (Filmcafe, 21.00) című romantikus komédiában Matthew Perry (menő New York-i fotós) jön össze egy vidéki kiruccanáson egy csábos mexikói csajjal (Salma Hayek), hogy aztán néhány hónap múlva szembesüljön kiruccanása eredményével, valamint a lány egész pereputtyával. Bazi nagy csikánó lagzi.

A Kingsman: A titkos szolgálat (SuperTV2, 21.00) című kémfilm/kémfilmparódia még mindig egy igen friss (humorú), lendületes, olykor kifejezetten, és pimasz módon szórakoztató alkotás, Matthew Vaughn munkája. Nyilván, “ez a műsor sem jöhetett volna létre” a James Bond-legendárium nélkül, amire nagyban támaszkodik, más részeiben pedig reflektál a mű, úgy, hogy közben a néző mindvégig zavarban is van amiatt, hogy nem tudja, amit lát az paródia-e vagy “igazi” (Colin Firth a címszerepben). Néha szemérmetlenül gagyi megoldásokat látunk, melyek azonban igen profi hommage-ai a korai Bond-filmek primitív trükkjeinek, vagy akár azok didaktikus cselekményszervezésének. A frenetikus head-exploding finálé (Edward Elgar Pomp and Circumstance indulójának dicsőséges dallamaira) viszont egy teljesen új dimenziót nyit a szuperhősös/szuperkémes klisék horizontján. A főhős fiatalember történetének keserű, savanyú sörszagú, mocskosszájú angol társadalmi drámáit és Guy Ritchie hasonló körben játszósó krimikomédiáit egyszerre idéző környezetábrázolása is üdítő erővel hat, a Mátrix, illetve a modern, távol-keleti kungfufilmek akciókoreográfiáira hajazó verekedési jelenetekkel együtt. Jókat röhögtem, na.

A baglyoknak két film: Shakespeare klasszikus komédiáját, az Ahogy tetsziket (Film Mánia, 23.20) Kenneth Branagh, avatott és önjelölt Shakespeare-adaptátorként -szerintem nem kicsit tévedve- a XIX. századi Japánba képzelte el. (Bővebben)

Maestro Federico és Maestro Nino ragyogó filmje a Zenekari próba (Duna, 23.50). Federico Fellini és Nino Rota utolsó közös műve az, ami: egy zenekari próbát megzavaró tévéstáb okozta ribillió “története”. Valójában azonban metsző élű szatíra, egy pontos példázat a művészet és tömegkultúra, a rend és a káosz, a régi és az új, az érték és a gagyi harcában őrlődő emberről.

Tenenbaum, a háziátok (Cinemax, 20.00) történetét Wes Anderson tárja elénk, a tőle már megszokott könyv formátumban, a családregény műfajában, fejezetekre osztva, narrátor kísérőszövegével tárja. A hagyományos családregények szélesen áradó, ebből fakadóan meglehetősen unalmas elbeszélésfolyamától azonban lényegesen különböző mű ez. Hangvétele egyszerre frivol, megható és mulatságos. Időben vissza-vissza ugrálva ismerjük meg e furcsa család tagjait, akiket a nem mindennapi sztárparádé (pl. Ben Stiller, Danny Glover, Gwyneth Paltrow, Anjelica Huston – a képen) tagjai érzékletesen formálnak meg. (Bővebben)

A Mobil (AMC, 20.10) című thriller talán első volt a mozikban, mely fő cselekményszervező elemmé, majdhogynem főszereplővé léptette elő a mai kor egyik meghatározó használati eszközét. Larry Cohen, aki már egyszer rákattant a Fülkével a telefon vezetékes változatára, most valószínűleg az íróasztalán heverő mobilján akadt meg a szeme. Vagy azért, mert folyamatosan csörgött, vagy azért, mert meg sem szólalt, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi történik, ha valakinek egyszer megcsörren kézikészüléke, és egy remegő, halálra vált hang (Kim Basinger) a segítségét kéri. Nem tudom, hogy a forgatókönyv írása idején a híváskijelzés ismert volt-e már, valószínűleg nem, mert ha igen, akkor a filmben szereplő helyes, ám azokhoz a tipikus, nyugati parti szörfös srácokhoz méltóan kellően üresfejű ifjú (Chris Evans) simán kinyomta volna a fals hívást. Nem így történt, és ez egy kifejezetten ötletes, szórakoztató akció-krimihez vezetett. (Bővebben)

Ned Kelly (Film Mánia, 21.00) életrajzát az angol free cinema mozgalom emblematikus alakja, Tony Richardson filmesítette meg 1970-ben. A film már ettől is érdekes lenne, hiszen Richardson valóban jelentős figura a filmművészetben, viszont az, hogy az ausztrálok kvázi Rózsa Sándorját maga Mick Jagger játssza el, az azért valami. A filmet annak idején vetítették a magyar mozik is.

A Beépített tudat (Film+, 21.00) egy agyonjátszott akciófilmes klisét (egy titkosszolgálat által agymosott -itt beépített, kvázi átkopipésztelt- tudatú szuperügynök magára talál és elkezdi saját útját járni) variál, amit látványos akciókkal és meglepően erős szereposztással próbál feldobni. Tommy Lee Jones azonban kissé fáradtnak, bizonytalannak tűnik a zseniális agyátültető professzor szerepében, Gary Oldman viszont magabiztosan oldja meg kétszázhatvannegyedik öltönyös nyomozó, főügynök, stb. karakterét. Kevin Costner a főszerepben viszont egyértelmű meglepetés. Ilyen (schwarzeneggeri mércével mérve is) brutális, ám mégis morbid módon vicces karaktert még sosem láttunk tőle. Miatta érdemes megnézni ezt az erősen közepes scifi-akciót.

Az Egy becsületbeli ügyben (SuperTV2, 21.00) Jack Nicholsont nézhetjük meg sokadszor, ezúttal egy nagymenő tábornokezredes, egy igazi pökhendi, arrogáns köcsög szerepében. Szerencsére jön Demi Moore és Tom Cruise, akik jól letörik az arcát. Az amerikai tengerészgyalogosok között játszódó izgalmas, ám komoly, mély gondolatokat is felvető bírósági drámát Aaron Sorkin írta – nyilván ezért is remek a mozi.

Joel és Ethan Coen moziját, a remekbe szabott, groteszk és morbid Fargót (Filmcafe, 22.55) is már sokszor láthattuk, de ha csak egyszer láttuk, Frances McDormand vagy William H. Macy arcait akkor sem felejtjük el – és nem véletlenül nézzük meg újra. (Bővebben)

Ha eddig kimaradt volna, vagy csak úgy, élvezetből, ma este elkezdhetjük (újra)nézni Paolo Sorrentino remek sorozatát, Az ifjú pápát (Filmbox/Filmbox HD, 21.00), ezúttal nem az HBO-n, viszont rögtön két résszel (a képen Jude Law a címszerepben). (Bővebben)

Jack Nicholsont farkasemberként láthatjuk Michelle Pfeiffer oldalán a Farkas (Prime, 21.00) című Mike Nichols-filmben. Masszív hollywoodi termék ez a mozi, mely annak idején azzal keltett feltűnést, hogy eléggé illúziót keltően sikerült Jacket átváltoztatni benne farkassá. (Ma már nem biztos, hogy így fogjuk látni, de Jack azért mindig Jack.)

Az anyaság komplex érzelem- és gondolatzuhatagáról egy férfi csak felszínes és közhelyes gondolatokkal bírhat, még akkor is, ha kivételesen érzékeny lélekkel áldotta meg őt a sors. Avatott segítség nélkül hitelesen nem is mesélhetne erről, még a családi témákban igen jártas Rémi Bezançon sem. Hogy A legszebb dolog (m2, 21.05) mégis igen pontosra (mondom én, a szintén pasi) sikerült, ahhoz a valóságban (is) filozófiaprofesszorként és íróként ténykedő Eliette Abecassis olykor igen sarkosan fogalmazó és metszően őszinte önéletrajzi ihletésű regénye nyújtja a masszív alapot, amiből aztán egy másik nő, Vanessa Portal segítségével kerekedik ki ez a remek kis film. (Bővebben)

A Django elszabadul (Filmbox Prémium, 21.00) valójában szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek. Quentin Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei is mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani, az olasz spagetti-westernek előtti tisztelgés csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt. Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból (Christoph Waltz) lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga (Jamie Foxx) alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal (pl. Leonardo DiCaprio), személyes indítéktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. (Bővebben)

Al Pacino ma reklámszünet nélkül látható a Fedőneve: Donnie Brascóban (Duna, 21.05), amint a maffia “nyugdíj” előtt álló bérgyilkosaként egy kinyúlt seggű mackónadrágban nézi otthon a National Geographic Channelt, nem is sejtve, hogy pártfogoltja, a címszereplő (Johnny Depp) rendőrségi fedett ügynökként épült be az amerikai maffiába. A valóságban megtörtént esetet feldolgozó kiváló filmben igen jó Depp is, de Al bácsi egész egyszerűen imádni való (és szívszorító).

A legendás videoklipjeiről és fantáziadús mesefilmjeiről elhíresült Michael Gondry kifejezetten jól sikerült Tajtékos napok-adaptációja (m5, 21.45) sikerrel idézi fel (és meg) Boris Vian sorait. Az persze, tiszta sor, hogy ha valaki, akkor ma talán Gondry (és esetleg Wes Anderson, bár az ő világa azért más…) az, aki adekvát módon képes hozzányúlni egy olyan, szürreális képekben, vad képzettársításokban, a jazz lüktető ritmusában és ezzel együtt megkapó romantikában úszó, valódi irodalmi szöveghez, mint amilyen Viané. (Bővebben)

Oliver Stone igen merész vállalkozása volt annak idején A szakasz (Paramount Channel, 22.00) című film, hiszen ez volt az egyik első olyan amerikai háborús tematikájú film, amelyik bátran szembefordult a hivatalos (és nem hivatalos) amerikai Vietnam-propagandával. Azóta készült egy csomó más film is efféle szemlélettel, néhány jobb is ennél, de főleg rosszabbak – ezért ma is ajánlható, illetve leporolható mozi ez, ami 4 db. Oscart ért 1987-ben.

Az igen érdekes District 9-el bemutatkozó dél-afrikai Neill Blomkamp újabb filmjében, a Chappieban (TV2, 22.50), immár nem meglepetésre, egy egyes szám első személyű lövöldözős játékba csöppenünk. Meglepetésre azonban ez hamar átúszik egy kültelki, drogos környezettanulmányba: széteső emberi sorsok, kallódó, remény nélküli fiatalok, ismeretlen, halálos kemikáliák, az élhetetlen nagyváros felzabálja a természetet, sőt az egész bolygót. Egy törvény van, az erősebb kutya baszik, amit viszont a dél-afrikai rendező igen mély valóságismerettel a nézők szeme elé is tár. Bár természetesen egy fiktív társadalom kritikájáról van szó ezúttal is, ám mégis érezzük ennek valóságszagú hitelességét. Aztán egy közepes cyber-thrillerbe oltott E.T./Frankenstein-mixbe vágunk át, ami egy majdnem perfekt Transformers-paródiában csúcsosodik ki. A vége viszont sci-fi, tudattranszmisszióval, szeretet-üzenettel… Halványan pirkad a hajnal a szmogos horizonton. (Bővebben)

Stephen Daldry 2002-es Az órák (Duna, 23.15) című filmje “Michael Cunningham azonos című Purlitzer-, és PEN/Faulkner-díjas regényéből készült, amit viszont Virginia Woolf 1925-ös műve, a Mrs. Dalloway inspirált. Három korszak, három történet és három női sors olvad össze egyetlen történetté Az Órák időfolyamában. Úgy kapcsolódnak össze, mint a láncszemek, anélkül, hogy tudnák, ugyanaz a nagyszerű irodalmi alkotás változtatja meg visszavonhatatlanul az életüket. Virginia Woolf (Nicole Kidman – e filmben nyújtott alakításáért Oscart kapott) a húszas évek londoni külvárosában az elmebajjal küzd, és közben első nagy regényét, a Mrs. Dallowayt írja. Laura Brown (Julianne Moore) Los Angeles-i feleség és anya több mint két évtizeddel később, a második világháború végén olvassa a regényt, és hatására elsöprő erejű változást forgat a fejében. A mai New York Cityben ott van Clarissa Vaughan (Meryl Streep), aki Mrs. Dalloway modern alteregója, s aki szerelmes Richardba (Ed Harris), az AIDS-ben haldokló, briliáns költő-barátjába.”

A szombat este mindig elég rázós… De a Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán (AMC, 19.25) például egy rendkívül jól sikerült, vitorláshajós-történelmi kalandfilm. Azt hiszem, én még nem is láttam ilyen jó árbocmászós, vihar szaggatta vitorlás és szembeágyúzásos jeleneteket mozifilmen. Persze, én ifjúkoromban tengerész akartam lenni, így talán kissé más szemmel is nézem ezeket… Még tán a legendás Surcouf kapitány kalandjaiban sem volt ilyen. Van valami dráma is, Russell Crowe, mint gonosz kapitány, meg effélék, de a hajók! És a tenger!

A hamburgi születésű Fateh Akin remek és igen bátor filmje, a Sötétben (HBO, 20.00) egy nő (Diane Kruger – a képen) belső lelki útját követi végig mély részvéttel és megértéssel, ahogyan a nyugodt, kiegyensúlyozott boldogságból a teljes összeomláson -családja egy terrorista merényletének esik áldozatául- keresztül eljut a megtisztító végkifejletig. Akin filmje személyes és indulatos. Felvállalja “keresztjét” egy olyan közhangulatban, amikor a társadalmilag a mienknél sokkal normálisabb, szolidárisabb és önvizsgálatra mindig is hajlamos Németországban is sokan a muszlim származású, illetve vallású “migránsokat” vádolják a terrorizmus fellángolásáért – ő békésen egymás mellett élő törököket, kurdokat és németeket mutat, akiknek életét éppen az elvakult, szélsőséges gondolkodású, magukat felsőbbrendű árjának képzelő, keresztény németek fenyegetik, akik a démonizált muszlimokkal szemben, tényszerűen többször be is váltják fenyegetésüket. (Bővebben)

A hírek szerelmesei (Paramount Channel, 21.00) című romantikus komédiában viszont Robert Redford adja az öreg, rutinos híradóst, aki felkarolja a Michelle Pfeiffer alakította pincérnőcskét, akinek viszont leghőbb vágya, hogy híreket olvasson fel a híradóban. Ez viszont egy könnyed papás-mamás darab lesz.

A Hétköznapi titkaink (Duna, 21.00) viszont megint egy húzós családi dráma. Főszereplője egy család, amely néhány évvel az fotóriporter anya (Isabelle Huppert) tragikus halála után jön össze újra, annak retrospektív kiállítása kapcsán. A gimnáziumi tanár apa (Gabriel Byrne) immár egyedül neveli nagykamasz fiát (Devin Druid), akivel fénysebességgel távolodnak el egymástól. Bár az apa mindent elkövet, a fiú annál is magasabbra húzza közöttük a kommunikációs falat. Minden próbálkozásra kitörő düh a válasz, de legalábbis séróból megküldött hazugság. A nagyobbik fiú (Jesse Eisenberg) már régen külön él tőlük, sőt, a kezdő képkockákon éppen újszülött gyermekével ismerkedik. Az apának már félszegen titkolt új kapcsolata is van egyik kollégájával, a kisebbik fiú azonban éppúgy nem találja meg a hangot a lányokkal, mint ahogyan az apjával sem. Élénken pörgő agyában sajátos világlátása interaktív videojátékokban, illetve saját életét megörökítő naplójában kap kiteljesedést. A nagyobbik fiút régi szerelme kísérti meg. Közben kiderül, az anya régi munkatársa, a mostani kiállítás kurátora (David Strathairn) a szakmai barátságnál mélyebb érzelmeket is táplált a nő irányában. (Bővebben)

Ridley Scott lassan középkorú Fekete eső (RTL Spike, 22.05) című filmje viszont egy klasszikus, régi vágású, izgalmas akció-krimi, melyben két tökös New York-i zsaru (Michael Douglas itt is, valamint Andy Garcia) egy éttermi leszámolás ügylében nyomozva egészen Japánig jut, ahol a magával a yakuzával kerül szembe.

Láttuk már A specialistát (Film+, 21.00), mely manapság már leginkább arról híres, hogy itt volt meg Sylvester Stallone-nak Sharon Stone (méghozzá a filmtörténelem egyik leghiteltelenebb, legviccesebb és legkínosabb hús a húson-típusú szexjelenetében). Amúgy egy teljesen nézhető, régimódi, robbantós akciókrimi ez a film…

Guidóról (Roberto Benigni Oscar-díjas alakítása), a chaplini értelemben vett kisemberről szól Az élet szép (Paramount Channel, 21.00), akit a második világháború alatt származása miatt kisfiával együtt lágerbe zárnak. Hogy kisfiának könnyebb legyen a koncentrációs tábor szörnyűségét elviselni, Guido azt a “játékot” találja ki, hogy ők, a rabok, egy nagy játékban játékosok, az őrök pedig a játékvezetők. Roberto Benigni ezt -a tőle megszokott sziszifuszi munkával- képes el is hitetni velünk. Olyannyira, hogy a film gyakorlatilag végigtarolta annak idején a világ filmfesztiváljait, inkluzíve 3 db. Oscar-díjjal. Torokszorító film, ám 100%-os optimizmus-, és életörömtöltet.

Klaus Kinski viszont Werner Herzog (egyik) “arca”, vagy inkább inkarnációja legfontosabb filmjeiben, az Aguirrében, a Woyceckben, a Nosferatuban és ebben a mai darabban is. A Fitzcarraldo (m5, 21.15) tán a legfontosabb ezek közül. Mi más szimbolizálhatná jobban a klasszikus és sokszor megénekelt művészsorsot, a szájtáti tömeg számára érthetetlen, sokszor önpusztító, máskor csupán szimpla bolondságnak tűnő küszködést, mint egy operaház építése a semmi közepén, amely semmi ráadásul a Föld legburjánzóbb vegetációja. Nagyon nagy film (ez is).

Minden idők leghamisabban éneklő énekese volt Florence Foster Jenkins, akinek tanulságos élete egyszerre két filmest is megihletett a közelmúltban, köszönhetően talán a televíziókban igen divatos énekes tehetségkutató showműsorok bevezető, selejtező részeiben felbukkanó önjelölt, ám rendkívül tehetségtelen énekes “sztárok” óriási számának (érdemes meghallgatni Mozart Varázsfuvolájából a híres Éj királynője-ária egy részletét Jenkins előadásában), valamint fülsértő produkciójuk által keltett széleskörű elképedésnek. Meryl Streep konkrétan Jenkinst jeleníti meg Stephen Frears 2016-os filmjében – a francia Xavier Giannoli viszont az utánozhatatlan karaktert átköltöztette Európába, Franciaországba és elnevezte Marguerite Dumontnak (Catherine Frot – a képen). Az ő története a Marguerite – A tökéletlen hang (Duna, 21.55) című film. Szerintem jobb film, mint Merylé. (Bővebben)

A neretvai csata (Film Mánia, 23.10) a második világháborúban zajlik, a csodás, vadregényes boszniai hegyek között, ahol a jugoszláv partizánok vívták hősi csatájukat a túlerőben lévő német náci-olasz fasiszta egyesített haderő ellenében. Klasszikus mértékű, de viszonylag realista háborús jugoszláv filmeposz (közel három órában!), mely komoly nyugati segítséggel készült, ikonokkal különböző szerepekben, mint Orson Welles vagy Yul Brynner, a főszerepben viszont Ljubisa Samardzicot, vagyis Surdát láthatjuk, ő Novák, a partizán.