1994-ben, egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedett egymással Céline (Julie Delpy), a francia egyetemistalány és Jesse (Ethan Hawke), az amerikai srác. Végigdumálták az utat, sebtiben egymásba szerettek, majd a srác megkérte a lányt, hogy maradjon vele reggelig, amíg annak indul a repülőgépe. Azt hittük, ennyi, soha nem találkoznak többet. Aztán majd’ tíz év elteltével Jesse megírja annak a bécsi éjszakának a történetét egy regényben, és a könyv párizsi bemutatóján újra találkozik Céline-nel. Egy újabb végtelen beszélgetés, újabb civódás, egy újabb megkapóan őszinte, bájos románc, melynek ezúttal még azelőtt vége lesz, Mielőtt lemegy a nap (Film4, 20.00).
A német Dennis Gansel viszont azt mutatja meg filmjében, A hullámban (Filmbox, 21.00), hogy bizonyos körülmények együttállása esetén bármikor, bármilyen körülmények között kipattanhat a totális autokrácia. Kiváló alapanyag egy tökéletes osztályfőnöki órához ez a tinédzserkörnyezetben játszódó film, ami így, gondolom, többet ér, mint a szokásos pad alatti amőbázás (vagy ami éppen ma megy helyette), hiszen általa a gyerekek majdnem a saját bőrükön érezhetik azt, hogy milyen hatásoknak, szólamoknak, showműsoroknak, politikai lózungoknak, s egyebeknek ne dőljenek be soha. A film ex catedra didaktikája, az átadandó üzenet fontosságára való tekintettel, ez alkalommal talán elfogadható. Nem véletlen a párhuzam a szintén német Kísérlettel. Kb. ugyanarról szól, ugyanolyan minőségben.
A köztudomásúan erős feminista attitűddel igen figyelemreméltó filmeket alkotó, új-zélandi Jane Campion egyik első filmje, az Egy angyal az asztalomnál (m5, 21.55) a Pulitzer-díjjal is kitüntetett, szintén új-zélandi író és költő Janet Frame életét meséli el, az írónő önéletrajza, pontosabban három kisregénye alapján, melyek egyben a filmet is három, különálló részre (Frame gyermekkora, tinédzserkora és fiatal felnőtt kora) tagolják. Az isten háta mögötti környezetben, a XX. század közepén különös tehetsége és sajátos érzelmi, intellektuális megnyilvánulásai miatt skizofrénnek diagnosztizált, feltűnő hajkoronát viselő költőnő – több mint 800 (!) elektrosokk után – már elő volt jegyezve lobotómiára (amivel akkoriban gyógyítani vélték az elmebaj bizonyos eseteit), amit csak azért nem hajtottak végre, mert Janet első írásai váratlanul megnyerték a nemzeti irodalmi díjat. A filmben Campion azt az elvet követte, hogy elsősorban jellemző jeleneteket rendezett meg Frame életéből, nem pedig lineárisan, időrendben mesélteti el a sztorit – ami egy írónő tevékenységét tekintve kézenfekvő lenne. Így viszont egy igazán nőies, helyenként vicces, helyenként torokszorító leporellót kapunk egy valóban különleges nő figurájáról, egy lírai, de részletgazdag portrét – 153 szórakoztató percben. (A képen Kerry Fox a főszerepben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: