Vladislav Vancura regényéből készítette Jirí Menzel 1989-ben bemutatott filmjét, melyben Vége a régi időknek (Duna, 20.50). A történet főszereplője egy jószágigazgató (Marián Labuda), aki egy szerencsés (már amennyiben egy világháborút lehet szerencsének nevezni…) véletlennek köszönhetően egy igazi grófi kastély teljhatalmú ura lesz. Hősünk örömmel veszi az új, számára kényelmes szituációt és fejest ugrik a főúri életbe . Persze, egy jószágigazgató attól még nem főrend, hogy annak házában lakik… Az én kis falumból ismert Labuda mellett feltűnik ebben a kedves, bohókás, joviális filmben Menzel sok más kedvenc színésze, pl. Jaromir Hanzlik a Hóvirágünnepből, vagy például a Sörgyári Capriccióból, az utolérhetetlen Rudolf Hrusínský, de láthatjuk abból a városszéli kórházból megismert Blazsej doktort, azaz Josef Abrhámot is – ezúttal nem orvosi szerepben. (A képen jelenet a filmből)

A Casino (Filmcafe, 21.00) című igen remek moziban viszont ma este is arról lesz szó, hogy hogyan működtet a maffia egy kaszinóvárost (pont úgy, ahogy, ne legyenek kétségeink, minden mást, akár országokat is), ami úgy tejel legálisan milliárdokat (dollárban), hogy közben tisztára is mos egyéb, közel sem legális eredetű, további milliárdokat (dollárban). Martin Scorsese közel háromórás filmeposzában Las Vegas hétköznapjaiba tekinthetünk be, olyan remek színészek által, mint Joe Pesci és Robert De Niro, valamint Sharon Stone.
Gárdos Péter saját szüleinek szerelmét elmesélő regénye nagy siker volt a magyar könyvpiacon, így nyilván nem volt nagy elvárás, hogy a belőle készült film, a Hajnali láz (m5, 21.50) is az lesz. Hogy nem lett az, az szerintem csak a -mondjuk azt- sajátos magyar mozilátogatási szokásoknak köszönhető, ugyanis kevés Gárdosnál profibb, szakmaibb magyar filmes él és dolgozik a magyar filmszakmában. Ez a film is csodaszép, igényes és szeretni való, kivitelében, dramaturgiájában egyaránt. Átgondolt, lírai cselekményvezetés, jól megírt, eleve filmre kívánkozó narratíva, meglepő bátorsággal felvállalt érzelmesség, valamint ízléses és indokolt fekete-fehér fényképezés (Seregi László) jellemzi a filmváltozatot – ma a moziközönséget ez viszont nem érdekli. Nem elég “vicces”, nincs benne látványos tűzijáték, túl lassú és/vagy csendes a cselekmény és már megint ez a “zsidós” téma – ezek lehetnek az elutasítás főbb okai. Ezzel szemben, a film gyenge pontja szerintem inkább a szereplőválasztás: a főbb karakterek fényképarcok csupán, főleg a hozzájuk képest igen markánsan megjelenő mellékalakok (Kovács Lehel, Petrik Andrea, Scherer Péter) mellett.
Késő este megint Bergman, ezúttal az ő kíméletlenül alapos és mélyre szántó Personája (Duna, 22.30). A klasszikus alkotásban két nő, egy bekattant színésznő (Liv Ullmann) és ápolójának (Bibi Andersson) bonyolult lelki kapcsolatába bonyolódhatunk bele – csak aztán mi tudjunk valahogyan kijönni belőle…

Azt mondja a ma ki tudja, hányadszorra levetítendő
Az emberek azt hiszik, hogy lakóhelyük határain túl gonosz, ártó lények laknak, s ezért nem hagyják el lakhelyüket és szigorú, embertelen törvények szerint sanyargatják magukat. M. Night Shyamalan misztikus, borzongató, de valahol mégis szép és egy picit elgondolkoztató filmjében,
A ma esti
Egy pörgős
Szintén a valóság ihlette
Bár nem több egy szórakoztató szélhámos-filmnél,
Sokszor került már adásba Terrence Malick háborús tablója,
Másrészt. Wim Wenders Portugáliában forgatta meglehetősen önironikus témájú, ám ezzel együtt megdöbbentően sorsszerű filmjét,
Szegény Bryan Cranston a