Robert Redford az amerikai golf egy régi mítoszának szentelte a Bagger Vance legendája (Paramount Channel, 21.00) című, méltósággal hömpölygő, szép filmjét. Eredetileg ő akarta eljátszani az egykor tehetséges, de az első világháborúban átélt borzalmaktól hitét vesztett golfozó kulcsszerepét, de a producerek tanácsára beismerte, az ő (ekkoriban még csak…) hatvannégy évével nehéz egy harminc éves fiatalembert hitelesen megformálni – így csupán rendezőként jegyzi e filmet. A dolgok ilyetén alakulása folytán azonban szerződtetett három világsztárt a három főszerepre: Junuh-t, a hitehagyott golfozót Matt Damon, barátnője Charlize Theron, és aki Junuh-t visszaüti a pályára, az pedig Will Smith – azaz Bagger Vance (a képen középen Will és Matt). (Bővebben)
Az Ismeretlen férfit (Film+, 21.00) ismerjük már. Úgy hívják: Liam Neeson. Ráadásul Berlin, e történet helyszíne is ismerős, legalábbis párás szélvédőn keresztül: pont olyan, mint Budapest. Liam Berlinben találja magát egy baleset után magához térve, viszont ő nem ismer senkit, azt sem tudja, hol van és hogyan került oda. Pedig… (Bővebben)
Az utóbbi években egyik kedvenc színházi élményem volt a Fodrásznő (m5, 21.15) című előadás, Szergej Medvegyev darabja, melyet az orosz színházi guru, Viktor Rizsakov rendezett Debrecenben, 2009-ben. Rendkívül energikus, látványos, akrobatikus és dinamikus előadás, ami emellett még szórakoztató is – nem tudom, képernyőn mennyire hat, színházban hatott. A Beregszászról indult, Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Kristán Attila, Tóth László által fémjelzett csapat egyik csúcsteljesítménye ez az előadás, mindenféle értelemben.
Az ír Martin McDonagh is a színház világából jön, igen sikeres kortárs drámaíróként (pl. Kripli, Vaknyugat), ám filmeket is rendez (legutóbb például a remek Három óriásplakát Ebbing határában-t). Ezúttal azonban saját kalandját meséli el, némileg kiszínezve, amit abban a messzi, zűrzavaros Hollywoodban kellett átélnie, amikor ott is felfigyeltek lendületes, nyers, élet-közeli írói világára. A hét pszichopata és a Si-cu (AMC, 23.10) főszerepeit Colin Farrell, valamint Sam Rockwell, Woody Harrelson, Christopher Walken és Tom Waits játsszák. (Bővebben)
Az igazi martfűi rém pszichológiailag hiteles portréja Sopsits Árpád krimije, A martfűi rém (Film+, 23.20), mely egyszerre áll viszonylag stabil lábakon a valóság talaján/ingoványán, de egyben a rendező talán legműfajibb filmje is. Ez utóbbi tekintetben ráadásul nemzetközi színvonalon hozza mércét, sok tekintetben meg is haladva azt. Egyszerre idézi a trendi skandináv krimik borongós, sötét, kissé misztikus, de mégis földközeli világát és a Fincher-, vagy True Detective-szerű thrillerek borzongató, brutális atmoszféráját – miközben az egész egy valóban megtörtént bűnügy a hatvanas éve Magyarországáról. Én egy időben faltam Mág Bertalan és Szamos Rudolf történeteit, azok is rendre megidéződtek bennem. Alapos, igényes munka a film, igen hatásos látványvilággal, egy-két nem túl súlyos anakronizmustól, illetve néhány nem egészen odaillő színészi teljesítménytől eltekintve (és itt most nem a remek Anger Zsoltra, Hajduk Károlyra vagy Balsai Mónira gondolok).
A tengervízhez közismerten szoros kötődéssel bíró Wolfgang Petersen rendezte a 
Állítólag nagyon jó az HBO ma esti premierje, mely a teniszvilág két legendájának, a hallgatag svédnek, Björn Borgnak és vele tökéletesen ellentétes jellemű, nagypofájú, balhés, amerikai John McEnroe-nak éveken át húzódó párharcát hivatott elmesélni. Én azonban sajnos még nem láttam a 
A 
James Mangold briliáns thrillerjének, az 
Emellett látható lesz ma este 
A Szentháromság, illetve a teljes bibliai szakramentum profanizálása korántsem újkeletű, hiszen mióta világ a világ, azóta karikírozzák gunyorosabb (vagy éppen a dolgokról logikusabban gondolkozó) hívők a vallás fennkölt, magasztos alakjait, történeteit. Már magát, Jézust is kinevették kortársai, ám később, még a legsötétebb középkorban is voltak egyesek olyan merészek, hogy gúnyolják a magukat túl komolyan vevő szentéletűeket, illetve azokat, akik bár vizet prédikáltak, valójában bort ittak, méghozzá hektószám (Dekameron, A Canterbury mesék, Parasztbiblia, stb.). Hívőkről beszélek, akik éppen úgy hisznek ezekben a dolgokban, mint azok, akik komoran, komolyan, a humor legkisebb szikrája nélkül gyakorolják hitüket, sőt, néha még megszentségtelenítés címén átkozzák is az előbbieket. Én azonban úgy hiszem, hogy senkinek semmi baja nem lesz attól, ha elviccelődik esetleg komoly, vagy komolynak tűnő dolgokkal, mint ahogyan az alapjában nevetséges dolgokat is érdemes néha komolyan venni… Persze, az a hangnem nekem sem tetszik túlzottan, amellyel például a franca Charlie Hebdo szatirikus vicclap csúfolja a bigott vallásosokat (és még sokan másokat), őket azonban mindennél jobban minősíti az, amit és ahogy mondanak. A stílus maga az ember (bár azért nem kell senkit meggyilkolni, mert esetleg kiröhögte -mondjuk- a ruhánkat, vagy a hajviseletünket). Mondom mindezt azért, mert a szintén francia nyelvterületről (Belgiumból) érkező 
A mai napig termékeny táptalaj a különféle konspirációs teóriákat szárba szökkentők számára az amerikai politikatörténet egyik hatalmas, megkerülhetetlen kérdőjele, miszerint ki és mi okból, mi célból ölte meg Kennedy elnököt? Erre keresi a választ Oliver Stone is a 
Nyilván mindenki látta már 
Pierce Brosnan hajdan még James Bond is volt, Emma Thompson pedig remek színésznő. Mondjuk még mindig az, és ez látszik is rajta, ahogyan a kor is. Viszont jól viseli, az tény, mint ahogy Brosnan sem csinál -látszólag- nagy ügyet az öv fölül kibuggyanó hurkácskából és az egyre gyarapodó területű és egyre ritkuló őszülő halántékból. Ilyenkor már azt mondjuk, hogy addig jó, míg érzem, hogy fáj, hiszen akkor még élek… Az angol Joel Hopkins francia produkcióban készítette el 