Mit nézzünk ma a tévében?

Két filmen akadt meg a szemem a ma esti agyonjátszott és/vagy érdektelen kínálatból. Klasszikus börtönfilm a Menekülők (Film Mánia, 21.00), Rupert Wyatt épp tíz éve bemutatott filmje, legalábbis a témáját tekintve. Rabok ülnek a dutyiban (a képen jelenet a filmből) és meg akarnak szökni, szövetkeznek, tervet szőnek és megszöknek, ha sikerül. Az a bizonyos Knézy Jenő-i plusz a kivitelezésében, narrációjában és dramaturgiájában keresendő és található meg. Egyik sem egy ördöglakat persze, de ami van, az legalább következetesen végig van víve a filmen. Volt is és nyilván lesz is a filmtörténetben irányban és térben párhuzamos, csak időben egymásból fakadó, de egymásra végig reflektáló cselekményszálat felgöngyölítő film, mondjuk börtönfilmben ilyet még nem láttam, ez tehát egy plusz. Főleg, hogy ügyes rendezői leleménnyel a végén úgy forr össze a két szál, hogy ezzel a néző egy olyan többletinformációnak jut birtokába, ami az egész addigi tortúrát, az egész filmet más megvilágításba helyezi. (Bővebben)

Ha nagyot akarnék mondani, akkor azt mondanám, hogy az Élve eltemetve című klausztrofób horrorral hangosat koppantó Rodrigo Cortés azt követő filmje, A gyilkos médium (Filmcafe, 21.00) egyfajta Mario és a varázsló light. De nem akarok nagyot mondani, ezért maradjunk csak annyiban, hogy egy idegesítően elfuserált ziccer. Szkeptikus tudósok (Sigourney Weaver és Cillian Murphy) szeretnék lebuktatni a vak illuzionista-sztárt (Robert de Niro). Alapvetően jó az ötlet, azonban a film -az említetteken kívül is remek szereposztás ellenére- megbukik az ügyetlen, sőt logikátlan cselekményen, cselekményszervezésen és azon, hogy az alkotóknak szemmel láthatóan elfogyott a puskaporuk a végkifejletre.

Egy régen látott remek mozival indíthatjuk az estét. Ha magát a filmet nem is látta az ifjabb korosztály, de a Tűzszekerek (Paramount Channel, 19.25) zenéjét egészen biztosan hallotta már mindenki, hiszen annak idején még a madarak is Vangelis szélesen áradó dallamait csiripelték. Nagy Oscar-szivacs volt ez a filmdráma is annak idején, melyben két angol futó küzdött meg egymással az 1924-es Olimpián való részvétel jogáért: egy mélyen vallásos skót és egy ízig-vérig polgári, zsidó származású angol.

Indul viszont ma este az Aranyélet (HBO, 20.00) várva várt harmadik, sajnos, befejező évada is, így akiknek van ilyen előfizetésük, azok nyilván ezt nézik. Én megvárom a teljes évadot, és egyben, egy huzatra nézem. Ahogy kell. (A képen Ónodi Eszter, Olasz Renátó, Thuróczy Szabolcs, Döbrösi Laura)

A szerencsejátékok sporttal összefonódó területén játszódik a Pénz beszél (RTL Spike, 20.00). Akik alkalmanként dollármilliókkal fogadnak a hétvégi bajnoki fordulók eredményére, nagyot is nyernek, vagy éppen nagyot vesztenek. Ebben a környezetben nagy az értéke a biztos tippnek… Erről szól ez a megtörtént eseményeken alapuló sztori, melyet állítólag maga az akkor a golfpályán labdaszedőként dolgozó főhős mesélte el a film producerének. Matthew McConaughey talán e szereppel lépett ki az üresfejű szépfiú kliséjéből és kezdte meg komoly színészi pályáját, Al Pacino, a tuti-tippadóhálózat fejeként viszont ugyanazt a figurát hozza tulajdonképpen, amit például a Fedőneve: Donnie Brascóban is, az agresszív és kegyetlen, sokat tudó és sokat tapasztalt, de valahol belül mégis jólelkű, humánus kisembert. (Bővebben)

A Tolvajtempó (Cool, 20.45) az, ami: egy padlógázzal tolt autótolvajos akciófilm, amiben nagyon gonosz arcok egy jó útra tért hajdani autótolvajt (Nicolas Cage) zsarolnak meg öccse esetleges meggyilkolásával, amennyiben nem csinálja meg a nagyon veszélyes tuti bulit. A filmben intellektuális mélységek nincsenek, viszont amit vállal, azt teljesíti is. Angelina Jolie ráadásul szőke hajjal látható egy fontos mellékszerepben. 🙂

Mel Gibson, valamint René Russo és Gary Sinise főszereplésével készült az igen izgalmas Váltságdíj (Prime, 21.00) című mozi, mely morális szempontból egy érdekes és korántsem egyszerű problémát vet fel. Gibson itt egy igen gazdag, cinikus és hidegfejű üzletembert alakít, aki – a sikertelen hivatalos mentőakciók után- fiának elrablását is az üzleti életben megtanult kíméletlen módszerek szerint kívánja megoldani. Kisfia váltságdíját vérdíjként ajánlja fel a gyermekrablók fejéért cserébe…

Ha létezik fiúknak való romantikus-szerelmes komédia, akkor az 500 nap nyár (Filmcafe, 21.00) az. Bár ők ezt sosem fogják bevallani, hiszen milyen “férfi” az, aki ennyit rinyál egy csaj után, aki csak a bolondját járatja vele, de valójában szerintem mindannyiunk átélte már minimum egyszer azt a gyomor mélyén nyomasztó, szörnyű érzést, amit a hiábavaló vágyakozás, a tomboló, kielégítetlen libidó, a féltő gondoskodás és annak vágya, valamint a gyilkos féltékenység elegye okoz. A Joseph Gordon-Levitt által alakított főhős 500 napig lohol Zooey Deschanel (karaktere) után, és nagyon át tudjuk érezni minden egyes kínkeserves napot. A film szerencsére nem tart 500 napig, de szerintem abszolút hitelesen, finom humorral és okos nyíltsággal mutat meg mindent egy ilyen 500 napból, még akkor is, ha ezt sosem fogom nyilvánosan beismerni.

Julio Medem mesteri érzékenységgel tárja fel egy asszony (Penelope Cruz) görög sorstragédiába beillő történetét. Mama (m5, 21.45) című filmje nagyon egyszerű üzenetet hordoz: van helyünk és van dolgunk ezen a földön. Időnk ki van mérve, kinek több, kinek kevesebb. Nehéz együtt élni a tudattal, hogy perceink, napjaink meg vannak számlálva, miközben talán fontos teendőink lennének még az életben. (Bővebben)

A 3000 méter feletti hegyi túrákon szinte bárhol találkozhatunk francia turistákkal, miközben más nációk inkább tengerszinten maradnak és áztatják a langyos vízben fáradt lábikráikat. A küzdők (m2, 22.30) című francia film két tinédzserkorú főszereplője, a nagyszájú, vagány Madeleine (Adele Haenel), valamint a kissé félszeg, egyszerű lelkű, szerény és becsületes Arnaud (Kévin Azais) azonban a megszokott természetjárás vágyától kissé különböző motivációktól hajtva jártak majdnem pórul odakinn, a vad és kegyetlen természetben. (Bővebben)

A fülke (TV2, 23.25) című thriller tulajdonképpen egy dramaturgiai trüváj igen feszült, igen izgalmas megvalósítása, hiszen tulajdonképpen mindvégig egyetlen telefonfülkében játszódik, egyetlen fő-, és néhány, funkciójában igen fontos mellékszereplővel. Nem tudom, a mai mobiltelefonok korában mond-e még bárkinek, bármit is a telefonfülke, mint hely és eszköz, hogy képes-e még bárki átérezni azt a kíváncsiságunkat bizgeráló érzést, amikor sétálsz az utcán és megcsörren melletted egy fülkében a telefon… Felvegyed? Ne vedd fel? Hátha segítséget kér valaki? Hátha a szerencse mosolyog rád ily’ módon? Mindenesetre, e filmben a Colin Farrell által alakított fickó felveszi azt a telefont… De már abban a pillanatban, ahogy füléhez emeli a kagylót, tudja, hogy nem kellett volna.

Lassú ritmusú, de igen mélyre hatoló dráma a német Tom Tykwer által 2002-ben rendezett A gyilkosok is a mennyországba mennek (Paramount Channel, 21.00). A forgatókönyvet a nagy lengyel moralista, Krysztof Kieslowski írta, így talán nem meglepetés, hogy komoly, elgondolkodtató élmény vár azokra, akik kíváncsiak egy férjét kábítószer-túladagolás miatt elvesztő asszony (Cate Blanchett) küzdelmére, melyet azok ellen vív, akik férjének a gyilkos drogot adták.

Juliette Binoche -az elébb említett Blanchett mellett- talán egyik legtermészetesebben játszó, bájos és kitűnő színésznő (lásd a képen). Ő a 40 éves főszereplője a Valaki más élete (Film Mánia, 21.00) című romantikus történetnek, melyben egy nap tizenöt évvel fiatalabban ébred (sokan vagyunk így ezzel reggelente, egészen a fürdőszobatükörig…). Így, eltelve életenergiával, rögvest neki is áll visszahódítani éppen elhidegülőben lévő élete párját (akit a komoly magyar vonatkozásokkal is bíró Mathieu Kassovitz alakít).

Lesz megint az Egy különc srác feljegyzései (The Perks of Being a Wallflower) (Filmcafe, 21.00) is. Stephen Chbosky saját bestsellerének filmváltozatát rendezte meg, melyben a kamaszkor “túlélésének” agyonbeszélt, ám mégis a maga cizelláltságában elmondhatatlan nehézségeiről mond el egy történetet. (Bővebben)

Akik velem tartottak Herzog-filmeket nézni, azok örülni fognak ma este, ugyanis egy remek dokumentumfilmet láthatnak Legkedvesebb ellenségem (m5, 21.15) címmel, mely Werner Herzog és kedvenc színésze, médiuma, “ellensége” Klaus Kinski bonyolult, izgalmas és meglepő kapcsolatát mutatja be.

Szomjas György életművének jelentős részét kitevő, a hírhedt Kőbánya-Nyolcker univerzum jellegzetes figuráit, élethelyzeteit és életérzéseit feldolgozó “roncsfilmjeinek” egyfajta horpadt, bádogból hajtogatott koronája a ’92-ben készült és a rendszerváltozás idején játszódó Roncsfilm (Duna, 23.25). A sztori egy lepukkant bérházban játszódik, ahol Szőke András a házmester, Bikácsy Gergely az oktondi, mindent látó és halló szomszéd, a lakók pedig valahol, valamin mindig balhéznak, ha éppen nem gyártanak gyereket a centrifugálás közben ugráló Automat mosógépen. Akkor van csend a házban, amíg a szomszéd kocsma, a Gólya tele van – de csak záróráig.

Antal Nimród filmjével, A Viszkissel (SuperTV2, 21.00), mint filmmel nincs sok bajom: egy viszonylag jól összerakott, jól fényképezett, jól zenélt, stílusos krimi. Ennyi, de ennél nem is több, nem is kevesebb. Azt viszont kevésbé értem, hogy egy személynek, egy -nálam két évvel fiatalabb- ex-bankrablónak miért kell szobrot (mert a film is kvázi szobor!) állítani? Nem az a kérdés, hogy most milyen színben lett feltüntetve Ambrus Attila, a Viszkis Rabló (Szalay Bence – a képen), mert ebből a szempontból a film tulajdonképpen korrekt, már erkölcsi értelemben. Azonban egy torz, elcseszett, groteszk szobor is szobor, egy hősies, példaképként állított szobor is szobor és egy realista szobor is szobor. Ez a film talán az utóbbi, de Ambrus Attila mégiscsak hős benne. Ő a főhős, akinek a filmet nézve akarva-akaratlanul szurkolunk és tapsolunk (mint ahogy ezrek és ezrek tapsoltak és tapsolnak) neki azért, mert az igazságszolgáltatásból ki tudja, hányszor űzött csúfot. Sok egyéb ok mellett például a Viszkisnek is köszönhető, hogy mára a rendőrség megbecsülése a Kádár-korszak szintjére süllyedt – és ha ehhez hozzávesszük a film kisszerű, frusztrált nyomozóját (Schneider Zoltán), akkor egész egyszerűen nincs más választásunk, minthogy drukkoljunk a Viszkisnek, aki amúgy se nem hős, se nem profi, a történet szerint egy tök átlagos srác. Viszont, egészen biztosan jó az nekünk, egyszerű állampolgároknak, ha a rendőrségünk nevetséges, hőseink pedig köztörvényes rablók, akik tojnak a törvényekre? Azokra, melyek elvileg minket védenek? Végiggondolta ezt már valaki?

Hasonló műfajú mozi a Déja Vu (Film+, 21.00). Nomen est omen, tehát láttuk már Tony Scott-Denzel Washington művek remek thrillerjét, még akkor is, ha esetleg mégsem. Ettől függetlenül, izgalmas, fordulatos, feszült film némi fantasztikummal – robban vagy nem robban? Persze, hogy nem robban, de addig azért lerágjuk a körmünk…

John Travoltát is nézhetjük, egy régi, mintegy negyven kilóval korábbi időszakából, amikor haján több kilónyi Grease-zel (Paramount Channel, 21.00) pörgette meg Olivia Newton-Johnt, az ő feszes, fekete bőrnacijában és magassarkú, piros pántos fapapucsában. Édes a nosztalgia, a tükör hazudik.

A ’92-’93-as idényben néhány szép díjjal, jelöléssel elismert Összetörve (m5, 21.15) egy fatális baleset következményeit boncolgatja – úgy saccolom, valami hasonló történet lesz ez, mint Stephen King híres-hírhedt Tortúrája, csak éppen több szálon, több szereplővel. Vagy nem. Két irodalomkritikus nő utazik a világ végén élő íróhoz egy interjúra, de balesetet szenvednek. Az egyik kórházba, majd tolószékbe kerül, a másik viszont megkeresi az írót, de nem azért, hogy megcsinálja az interjút…

A dél-koreai Park Chan-wook legendás Bosszú-trilógiájának legnépszerűbb darabját Spike Lee remake-elte meg 2013-ban. Az amerikai Oldboy (AMC, 22.00), azon túl, hogy tökéletesen felesleges vállalkozás, állítólag simább, nyugati ízlésnek fogyaszthatóbb lett, mint a karcos, intenzíven hatásos eredeti, ráadásul az errefelé a többség számára ismeretlen ázsiai színészek helyett ismert arcokat (Sharlto Copley, Elizabeth Olsen, Josh Brolin, Samuel L. Jackson) láthatunk benne, és Spike Lee is képes meglepni… Hmmm.

Egy szögegyenes vidéki srác megkapja a katonai behívóját, aminek jó hazafiként engedelmeskedik is. Bevonulás előtt azonban megnézné még magának a nagyvárost, New Yorkot, ahol sosem járt életében. Várásnézését bohókás hippik (lásd a képen) zavarják össze, akik nem értik a srác szándékait, de a srác se őket – ennek ellenére, mégis igen jól érzi magát köztük. A kaland vége azonban szomorú lesz… De addig is és utána is, legyen napfény, legyen béke, nem kell többé háború és éljen a szabadság: ezúttal azonban sajnos csak Milos Forman remekművében, a Hairben (Film Mánia, 21.00).

A Bolond szél fúj (Filmcafe, 21.00) című romantikus komédiában Matthew Perry (menő New York-i fotós) jön össze egy vidéki kiruccanáson egy csábos mexikói csajjal (Salma Hayek), hogy aztán néhány hónap múlva szembesüljön kiruccanása eredményével, valamint a lány egész pereputtyával. Bazi nagy csikánó lagzi.

A Kingsman: A titkos szolgálat (SuperTV2, 21.00) című kémfilm/kémfilmparódia még mindig egy igen friss (humorú), lendületes, olykor kifejezetten, és pimasz módon szórakoztató alkotás, Matthew Vaughn munkája. Nyilván, “ez a műsor sem jöhetett volna létre” a James Bond-legendárium nélkül, amire nagyban támaszkodik, más részeiben pedig reflektál a mű, úgy, hogy közben a néző mindvégig zavarban is van amiatt, hogy nem tudja, amit lát az paródia-e vagy “igazi” (Colin Firth a címszerepben). Néha szemérmetlenül gagyi megoldásokat látunk, melyek azonban igen profi hommage-ai a korai Bond-filmek primitív trükkjeinek, vagy akár azok didaktikus cselekményszervezésének. A frenetikus head-exploding finálé (Edward Elgar Pomp and Circumstance indulójának dicsőséges dallamaira) viszont egy teljesen új dimenziót nyit a szuperhősös/szuperkémes klisék horizontján. A főhős fiatalember történetének keserű, savanyú sörszagú, mocskosszájú angol társadalmi drámáit és Guy Ritchie hasonló körben játszósó krimikomédiáit egyszerre idéző környezetábrázolása is üdítő erővel hat, a Mátrix, illetve a modern, távol-keleti kungfufilmek akciókoreográfiáira hajazó verekedési jelenetekkel együtt. Jókat röhögtem, na.

A baglyoknak két film: Shakespeare klasszikus komédiáját, az Ahogy tetsziket (Film Mánia, 23.20) Kenneth Branagh, avatott és önjelölt Shakespeare-adaptátorként -szerintem nem kicsit tévedve- a XIX. századi Japánba képzelte el. (Bővebben)

Maestro Federico és Maestro Nino ragyogó filmje a Zenekari próba (Duna, 23.50). Federico Fellini és Nino Rota utolsó közös műve az, ami: egy zenekari próbát megzavaró tévéstáb okozta ribillió “története”. Valójában azonban metsző élű szatíra, egy pontos példázat a művészet és tömegkultúra, a rend és a káosz, a régi és az új, az érték és a gagyi harcában őrlődő emberről.

Tenenbaum, a háziátok (Cinemax, 20.00) történetét Wes Anderson tárja elénk, a tőle már megszokott könyv formátumban, a családregény műfajában, fejezetekre osztva, narrátor kísérőszövegével tárja. A hagyományos családregények szélesen áradó, ebből fakadóan meglehetősen unalmas elbeszélésfolyamától azonban lényegesen különböző mű ez. Hangvétele egyszerre frivol, megható és mulatságos. Időben vissza-vissza ugrálva ismerjük meg e furcsa család tagjait, akiket a nem mindennapi sztárparádé (pl. Ben Stiller, Danny Glover, Gwyneth Paltrow, Anjelica Huston – a képen) tagjai érzékletesen formálnak meg. (Bővebben)

A Mobil (AMC, 20.10) című thriller talán első volt a mozikban, mely fő cselekményszervező elemmé, majdhogynem főszereplővé léptette elő a mai kor egyik meghatározó használati eszközét. Larry Cohen, aki már egyszer rákattant a Fülkével a telefon vezetékes változatára, most valószínűleg az íróasztalán heverő mobilján akadt meg a szeme. Vagy azért, mert folyamatosan csörgött, vagy azért, mert meg sem szólalt, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi történik, ha valakinek egyszer megcsörren kézikészüléke, és egy remegő, halálra vált hang (Kim Basinger) a segítségét kéri. Nem tudom, hogy a forgatókönyv írása idején a híváskijelzés ismert volt-e már, valószínűleg nem, mert ha igen, akkor a filmben szereplő helyes, ám azokhoz a tipikus, nyugati parti szörfös srácokhoz méltóan kellően üresfejű ifjú (Chris Evans) simán kinyomta volna a fals hívást. Nem így történt, és ez egy kifejezetten ötletes, szórakoztató akció-krimihez vezetett. (Bővebben)

Ned Kelly (Film Mánia, 21.00) életrajzát az angol free cinema mozgalom emblematikus alakja, Tony Richardson filmesítette meg 1970-ben. A film már ettől is érdekes lenne, hiszen Richardson valóban jelentős figura a filmművészetben, viszont az, hogy az ausztrálok kvázi Rózsa Sándorját maga Mick Jagger játssza el, az azért valami. A filmet annak idején vetítették a magyar mozik is.

A Beépített tudat (Film+, 21.00) egy agyonjátszott akciófilmes klisét (egy titkosszolgálat által agymosott -itt beépített, kvázi átkopipésztelt- tudatú szuperügynök magára talál és elkezdi saját útját járni) variál, amit látványos akciókkal és meglepően erős szereposztással próbál feldobni. Tommy Lee Jones azonban kissé fáradtnak, bizonytalannak tűnik a zseniális agyátültető professzor szerepében, Gary Oldman viszont magabiztosan oldja meg kétszázhatvannegyedik öltönyös nyomozó, főügynök, stb. karakterét. Kevin Costner a főszerepben viszont egyértelmű meglepetés. Ilyen (schwarzeneggeri mércével mérve is) brutális, ám mégis morbid módon vicces karaktert még sosem láttunk tőle. Miatta érdemes megnézni ezt az erősen közepes scifi-akciót.

Az Egy becsületbeli ügyben (SuperTV2, 21.00) Jack Nicholsont nézhetjük meg sokadszor, ezúttal egy nagymenő tábornokezredes, egy igazi pökhendi, arrogáns köcsög szerepében. Szerencsére jön Demi Moore és Tom Cruise, akik jól letörik az arcát. Az amerikai tengerészgyalogosok között játszódó izgalmas, ám komoly, mély gondolatokat is felvető bírósági drámát Aaron Sorkin írta – nyilván ezért is remek a mozi.

Joel és Ethan Coen moziját, a remekbe szabott, groteszk és morbid Fargót (Filmcafe, 22.55) is már sokszor láthattuk, de ha csak egyszer láttuk, Frances McDormand vagy William H. Macy arcait akkor sem felejtjük el – és nem véletlenül nézzük meg újra. (Bővebben)

Ha eddig kimaradt volna, vagy csak úgy, élvezetből, ma este elkezdhetjük (újra)nézni Paolo Sorrentino remek sorozatát, Az ifjú pápát (Filmbox/Filmbox HD, 21.00), ezúttal nem az HBO-n, viszont rögtön két résszel (a képen Jude Law a címszerepben). (Bővebben)

Jack Nicholsont farkasemberként láthatjuk Michelle Pfeiffer oldalán a Farkas (Prime, 21.00) című Mike Nichols-filmben. Masszív hollywoodi termék ez a mozi, mely annak idején azzal keltett feltűnést, hogy eléggé illúziót keltően sikerült Jacket átváltoztatni benne farkassá. (Ma már nem biztos, hogy így fogjuk látni, de Jack azért mindig Jack.)

Az anyaság komplex érzelem- és gondolatzuhatagáról egy férfi csak felszínes és közhelyes gondolatokkal bírhat, még akkor is, ha kivételesen érzékeny lélekkel áldotta meg őt a sors. Avatott segítség nélkül hitelesen nem is mesélhetne erről, még a családi témákban igen jártas Rémi Bezançon sem. Hogy A legszebb dolog (m2, 21.05) mégis igen pontosra (mondom én, a szintén pasi) sikerült, ahhoz a valóságban (is) filozófiaprofesszorként és íróként ténykedő Eliette Abecassis olykor igen sarkosan fogalmazó és metszően őszinte önéletrajzi ihletésű regénye nyújtja a masszív alapot, amiből aztán egy másik nő, Vanessa Portal segítségével kerekedik ki ez a remek kis film. (Bővebben)

A Django elszabadul (Filmbox Prémium, 21.00) valójában szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek. Quentin Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei is mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani, az olasz spagetti-westernek előtti tisztelgés csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt. Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból (Christoph Waltz) lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga (Jamie Foxx) alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal (pl. Leonardo DiCaprio), személyes indítéktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. (Bővebben)

Al Pacino ma reklámszünet nélkül látható a Fedőneve: Donnie Brascóban (Duna, 21.05), amint a maffia “nyugdíj” előtt álló bérgyilkosaként egy kinyúlt seggű mackónadrágban nézi otthon a National Geographic Channelt, nem is sejtve, hogy pártfogoltja, a címszereplő (Johnny Depp) rendőrségi fedett ügynökként épült be az amerikai maffiába. A valóságban megtörtént esetet feldolgozó kiváló filmben igen jó Depp is, de Al bácsi egész egyszerűen imádni való (és szívszorító).

A legendás videoklipjeiről és fantáziadús mesefilmjeiről elhíresült Michael Gondry kifejezetten jól sikerült Tajtékos napok-adaptációja (m5, 21.45) sikerrel idézi fel (és meg) Boris Vian sorait. Az persze, tiszta sor, hogy ha valaki, akkor ma talán Gondry (és esetleg Wes Anderson, bár az ő világa azért más…) az, aki adekvát módon képes hozzányúlni egy olyan, szürreális képekben, vad képzettársításokban, a jazz lüktető ritmusában és ezzel együtt megkapó romantikában úszó, valódi irodalmi szöveghez, mint amilyen Viané. (Bővebben)

Oliver Stone igen merész vállalkozása volt annak idején A szakasz (Paramount Channel, 22.00) című film, hiszen ez volt az egyik első olyan amerikai háborús tematikájú film, amelyik bátran szembefordult a hivatalos (és nem hivatalos) amerikai Vietnam-propagandával. Azóta készült egy csomó más film is efféle szemlélettel, néhány jobb is ennél, de főleg rosszabbak – ezért ma is ajánlható, illetve leporolható mozi ez, ami 4 db. Oscart ért 1987-ben.

Az igen érdekes District 9-el bemutatkozó dél-afrikai Neill Blomkamp újabb filmjében, a Chappieban (TV2, 22.50), immár nem meglepetésre, egy egyes szám első személyű lövöldözős játékba csöppenünk. Meglepetésre azonban ez hamar átúszik egy kültelki, drogos környezettanulmányba: széteső emberi sorsok, kallódó, remény nélküli fiatalok, ismeretlen, halálos kemikáliák, az élhetetlen nagyváros felzabálja a természetet, sőt az egész bolygót. Egy törvény van, az erősebb kutya baszik, amit viszont a dél-afrikai rendező igen mély valóságismerettel a nézők szeme elé is tár. Bár természetesen egy fiktív társadalom kritikájáról van szó ezúttal is, ám mégis érezzük ennek valóságszagú hitelességét. Aztán egy közepes cyber-thrillerbe oltott E.T./Frankenstein-mixbe vágunk át, ami egy majdnem perfekt Transformers-paródiában csúcsosodik ki. A vége viszont sci-fi, tudattranszmisszióval, szeretet-üzenettel… Halványan pirkad a hajnal a szmogos horizonton. (Bővebben)

Stephen Daldry 2002-es Az órák (Duna, 23.15) című filmje “Michael Cunningham azonos című Purlitzer-, és PEN/Faulkner-díjas regényéből készült, amit viszont Virginia Woolf 1925-ös műve, a Mrs. Dalloway inspirált. Három korszak, három történet és három női sors olvad össze egyetlen történetté Az Órák időfolyamában. Úgy kapcsolódnak össze, mint a láncszemek, anélkül, hogy tudnák, ugyanaz a nagyszerű irodalmi alkotás változtatja meg visszavonhatatlanul az életüket. Virginia Woolf (Nicole Kidman – e filmben nyújtott alakításáért Oscart kapott) a húszas évek londoni külvárosában az elmebajjal küzd, és közben első nagy regényét, a Mrs. Dallowayt írja. Laura Brown (Julianne Moore) Los Angeles-i feleség és anya több mint két évtizeddel később, a második világháború végén olvassa a regényt, és hatására elsöprő erejű változást forgat a fejében. A mai New York Cityben ott van Clarissa Vaughan (Meryl Streep), aki Mrs. Dalloway modern alteregója, s aki szerelmes Richardba (Ed Harris), az AIDS-ben haldokló, briliáns költő-barátjába.”

A szombat este mindig elég rázós… De a Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán (AMC, 19.25) például egy rendkívül jól sikerült, vitorláshajós-történelmi kalandfilm. Azt hiszem, én még nem is láttam ilyen jó árbocmászós, vihar szaggatta vitorlás és szembeágyúzásos jeleneteket mozifilmen. Persze, én ifjúkoromban tengerész akartam lenni, így talán kissé más szemmel is nézem ezeket… Még tán a legendás Surcouf kapitány kalandjaiban sem volt ilyen. Van valami dráma is, Russell Crowe, mint gonosz kapitány, meg effélék, de a hajók! És a tenger!

A hamburgi születésű Fateh Akin remek és igen bátor filmje, a Sötétben (HBO, 20.00) egy nő (Diane Kruger – a képen) belső lelki útját követi végig mély részvéttel és megértéssel, ahogyan a nyugodt, kiegyensúlyozott boldogságból a teljes összeomláson -családja egy terrorista merényletének esik áldozatául- keresztül eljut a megtisztító végkifejletig. Akin filmje személyes és indulatos. Felvállalja “keresztjét” egy olyan közhangulatban, amikor a társadalmilag a mienknél sokkal normálisabb, szolidárisabb és önvizsgálatra mindig is hajlamos Németországban is sokan a muszlim származású, illetve vallású “migránsokat” vádolják a terrorizmus fellángolásáért – ő békésen egymás mellett élő törököket, kurdokat és németeket mutat, akiknek életét éppen az elvakult, szélsőséges gondolkodású, magukat felsőbbrendű árjának képzelő, keresztény németek fenyegetik, akik a démonizált muszlimokkal szemben, tényszerűen többször be is váltják fenyegetésüket. (Bővebben)

A hírek szerelmesei (Paramount Channel, 21.00) című romantikus komédiában viszont Robert Redford adja az öreg, rutinos híradóst, aki felkarolja a Michelle Pfeiffer alakította pincérnőcskét, akinek viszont leghőbb vágya, hogy híreket olvasson fel a híradóban. Ez viszont egy könnyed papás-mamás darab lesz.

A Hétköznapi titkaink (Duna, 21.00) viszont megint egy húzós családi dráma. Főszereplője egy család, amely néhány évvel az fotóriporter anya (Isabelle Huppert) tragikus halála után jön össze újra, annak retrospektív kiállítása kapcsán. A gimnáziumi tanár apa (Gabriel Byrne) immár egyedül neveli nagykamasz fiát (Devin Druid), akivel fénysebességgel távolodnak el egymástól. Bár az apa mindent elkövet, a fiú annál is magasabbra húzza közöttük a kommunikációs falat. Minden próbálkozásra kitörő düh a válasz, de legalábbis séróból megküldött hazugság. A nagyobbik fiú (Jesse Eisenberg) már régen külön él tőlük, sőt, a kezdő képkockákon éppen újszülött gyermekével ismerkedik. Az apának már félszegen titkolt új kapcsolata is van egyik kollégájával, a kisebbik fiú azonban éppúgy nem találja meg a hangot a lányokkal, mint ahogyan az apjával sem. Élénken pörgő agyában sajátos világlátása interaktív videojátékokban, illetve saját életét megörökítő naplójában kap kiteljesedést. A nagyobbik fiút régi szerelme kísérti meg. Közben kiderül, az anya régi munkatársa, a mostani kiállítás kurátora (David Strathairn) a szakmai barátságnál mélyebb érzelmeket is táplált a nő irányában. (Bővebben)

Ridley Scott lassan középkorú Fekete eső (RTL Spike, 22.05) című filmje viszont egy klasszikus, régi vágású, izgalmas akció-krimi, melyben két tökös New York-i zsaru (Michael Douglas itt is, valamint Andy Garcia) egy éttermi leszámolás ügylében nyomozva egészen Japánig jut, ahol a magával a yakuzával kerül szembe.